"Ne vess el engem a te orcád elől, és a te szent lelkedet ne vedd el tőlem." (Zsolt. 51,13)

Gyermekkoromból egy kép és egy érzés kavarog bennem e zsoltárverset olvasva. Az a kép, jelenet pereg le szemem előtt, amikor súlyos hibám miatt édesapám azt mondta: Menj a szemem elől, ne is lássalak! Nem is szólt többet, sem nem tanácsolt, sem nem korholt, csak szomorúan hallgatott. Valami rettenetes bizonytalanság lett úrrá rajtam. Ettől az érzéstől minden jobb - gondoltam. Isten gyermekeiként éljük napjainkat, hol neki tetszően, hol makacs, lázadó, engedetlen módon viselkedünk. Megdicsér vagy korhol, tanácsol vagy ítéletet mond - de látjuk gondviselésének munkáját naponta, halljuk Szentlelkének tanítását visszhangozni lelkünkben. Milyen jó, hogy színe előtt élhetünk, milyen csodálatos, hogy szól hozzánk! Milyen kimondhatatlan bizonytalanság lenne számunkra, ha elküldene színe elől és mély hallgatásba vonulna! Adjunk hálát jelenlétéért és igyekezzünk, hogy ne adjunk okot arra, hogy orcáját elrejtse előlünk és Szentlelkét elvegye tőlünk! Ámen.