"Fenyíts minket, Uram, de mértékkel, ne haragodban, hogy semmivé ne tégy! (Jer. 10,24)"

      Rögös út vezet odáig, amíg az ember belátja, hogy szüksége van a fenyítésre. Ha egyáltalán eljut oda, hogy ráébredjen bűneire, és belássa, hogy azok nem lehetnek következmény nélküliek. Legszívesebben azt képzeljük, hogy a bűnök olyanok, mint a szemét: csúfak, zavarók, de előbb-utóbb lebomlanak, vagy eltakarja a fű. Amíg túlságosan el nem borítanak bennünket, nincs nagy baj. Vagy olyanok, mint a seb: ha nem halálos, akkor úgyis begyógyul.  Jeremiást éppen az készteti könyörgésre, hogy tudja, milyen következményekkel jár, ha valaki meggondolatlan: Isten haragjában semmivé tehet. Az emberi meggondolatlanság fölött ott van az ő bölcsessége. Ha fenyít, nem pusztítani akar, hanem rendre szoktat, hogy ne csak sóhajtsuk a tiszta életet, de tegyünk is érte ma is. Ámen.