„Áldom az Urat a gyülekezetben.” (Zsolt. 26,12)

Szinte úgy hangzik ez a kijelentés, mintha egy kérdésre adott válasz lenne. Na, és Ön mivel foglalkozik? Én? Áldom az Urat a gyülekezetben. Milyen gyönyörű foglalkozás. Milyen szép lenne, ha így válaszolhatnánk mindannyian. Eszünkbe jut a 133. zsoltár: íme, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak a testvérek ... csak oda küld áldást az Úr és életet örökké! Úgy tűnik „összebeszéltek”, hogy ilyen véleményen vannak (mosoly). Ez az ige természetesen fölveti a magányos-, illetve közösségi vallásgyakorlat kérdését. Nemrég hallottam a csúnya „privatizált vallásos ember” fogalmat. Csúnya képet vágtam hozzá.

A közösségi gyakorlat melletti legfontosabb érv az, hogy aki tényleg szereti az Istent, szereti embertársait is. Ha megtalálta Őt, akkor keresni fogja azok társaságát, akik szintén rátaláltak. A testvérek közössége az egyik legnagyobb áldás a mai világban. A reformátoraink hangsúlyozták, hogy akiknek Isten az Atyjuk, azok keresni fogják az Anyaszentegyházat, mert ő a lelki édesanyjuk. Aztán ha a fadarabot kivesszük a tűzből, egymagában csak senyvedni fog. Égni, melegíteni, világítani, hasznossá válni csak a közösségben lehet. Legyen hát ez a mi gyönyörű „foglalatosságunk”: áldjuk az Urat a gyülekezetben! Ámen.