„Maga az Úr vonul majd előtted, ő maga lesz veled. Nem hagy cserben téged, és nem hagy el: ne félj hát, és ne rettegj!” (5Móz. 31,8)

A Lélek elragad bennünket, és képessé tesz arra, hogy nagyobb összefüggésben szemléljük az életet. Így nevel alázatra. A több mint három évezredes írás vajon mondhat-e nekünk, „modern” embereknek valamit? Az ember mindig bízott abban, hogy oktatással, fejlődéssel, neveléssel maga az ember is megváltoztatható. Csak részben sikerült. Hiszen alapvető élhetőségi szinten ugyanazok maradtunk: félünk előre menni, egyedül érezzük magunkat, csalódunk a másikban, félelem és néha rettegés gyötör. Emberek vagyunk. Ráadásul a civilizáció fejlődésével arányosan visszafejlődött bennünk az igazi „elemi ösztön”, az élet, az örökélet ösztöne. Milyen fejlődésről, ún. fenntartható fejlődésről beszélünk? Ilyen nem létezik. Ma is csak egyetlen igazi menedék létezik: az odafigyelés, az empátia, a gondviselés. Ezt másolja kopipészttel minden olyan irányzat, tudomány, amelyik üzletet csinált a problémából. Fizetünk azért, ami kéznél van. Ami ott van. A vonatok első kereke előtt van egy akadálymentesítő erős kar. A pillanat műve, hogy mielőtt a kerék akadályba ütközne, megoldja a problémát. Hatszoros biztatásunk van hétfőtől szombatig: előtted megy az Úr, nem vagy egyedül, veled van, nem fogsz csalódni benne, mert nem hagy el, nincs okod a félelemre és rettegésre. Uram, nyisd meg szemeinket, hogy lássuk ezt a nagy csodát! Ámen.