„Megszabadított engem az Úr, pengessük hát a lantot az Úr házában!” (Ézs. 38,20)
A kommunizmus utolsó éveiben, 1986-tól a vártemplomi
gyülekezetnél jelentős számú ifjúság gyülekezett péntekenként ún. éneklésre,
bibliaórára. Az sem mellékes, hogy az akkori ifiből sokan a lelkipásztori
hivatást választották. Persze, mindenki hozta magával a saját gyülekezetéből,
amije volt. A példát, a hitet. Éreztük mi valahogy, hogy ennek van igazán értelme.
Minden nemzedéknek megvannak a kitörési pontjai. Az akkori bibliakörös ifjúság
jelen volt az iskolai rendezvényeken, az irodalmi táborokban, és tanulni is
szerettünk. Bizony nem volt könnyű az akkori lelkésznek, mikor Karácsonyra
készülődve kifejtettük, hogy nemcsak a „lantot” akarjuk pengetni, hanem lesz
ott basszusgitár, szólógitár, lesz ott dobfelszerelés, és éppen Edda számmal
akarunk ünnepelni. Lantot? Az Úr házában? Na, itt ütközött a klérus a
virtussal. Meglett. És szép volt. Azóta is baj van a gitárral, az egyébbel,
merthogy csak orgona van. Pedig a zsoltárosok mindenféle hangszert említenek,
sőt a folyóvizek is tapsolnak, a hegyek is dicsőítik Istent. Ma már biztosan
tudom, hogy a szabadulás örömének kifejezéséhez nem elég egy jól felszerelt zenekar
sem, hogyha dicsőítése nem csendül együtt a teremtett világ örömével. De elég
egy fuvola is, hogy kifejezze: Isten a Király! Énekeljetek az Úrnak új éneket,
mindig. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése