"Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené." (Róm. 9,16)

Legalább két síkon zajlik az élet. Vannak, akik e világon örökre berendezkednek. Vagy legalábbis úgy gondolják. És vannak, akik e világon már beépülnek az igazi otthonba, az Isten közelébe, a mennyországba. Ezen a világon úgy tűnik, hogy minden az akarat és a megfelelő rohanás függvénye. Minél nagyobbat akarsz, minél többet rohansz, annál nagyobb a siker. De közben az áldás elmarad. Mert alapjában véve nem a földi sikerekért, és sikeres berendezkedésért teremtettünk, hanem azért, hogy a mi földi létünk túlmutasson önmagán, és Istenre irányítsa a figyelmet.

Nagyon nehéz megérteni, de Isten nélkül egyetlen lépést sem tehetünk. Ha akarja, akkor némelyeket megkeményít, ha akarja némelyeken könyörül. Tisztán felcsendül a 127. zsoltár üzenete: hiába nektek későn feküdnötök és korán kelnetek, fáradtsággal szerzett kenyeret ennetek, szerelmesének álmában ád eleget. Minden, de minden attól függ, hogy könyörült-e rajtunk Isten. A hívők tudják, hogy megtette ezt a Krisztusban. Csak az a kérdés, hogy hisszük-e teljes szívből. Könyörülj rajtunk, Urunk!  Ámen.