"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn.3,16)

    Kevés békésebb, megnyugtatóbb lehetősége van életünknek, mint langyos őszi estén egy dombtetőn ülve nézni a naplementét. Különösen, ha velünk van valaki, akit igazán szeretünk. A lenyugvó nap sugarai mintha lelkünk legmélyét is vöröses-aranyos szelíd fénnyel világítanák meg... Esztendő utolsó napján ilyennek gondolom a visszatekintést a mögöttünk álló időre. Mielőtt az éjfél harsány hangjai és fényei kitöltenék az időt és a teret, keressünk néhány percet, hogy csendben számadást végezhessünk. Semmiképpen ne legyünk egyedül: az alkony szelíd fényét a világ világossága, Megváltónk adja, ő segít lelkünk legmélyéig megtalálni az utat, hogy magunk mögött tudhassunk mindent, amire nincs szükségünk az új esztendőben, és előhozhassuk azokat a lelki javakat, amiket ezután hasznosítanunk kell. Hadd vesszen, ami haszontalan, viszont hadd erősödjön bennünk az, ami örökéletre vezet. Áldott, szeretetteljes átmenetelt az új életbe! Ámen.