"Az Úr kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és az iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet."  (Zsolt. 40,3)

József Attila fogalmazta meg: Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba, fogadj fiadnak Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.... és ezzel kifejezte az általános emberi érzést. Belenehezültünk a sárba. Van, aki sáros, de olyan is van, aki derékig benne van a gyilkos iszapban. Az életünk produkál olyan helyzeteket, amikor minden elveszve látszik. A pusztulás verme régi föld alatti börtön, ahová a víz bemegy, olykor megtölti a vermet. Csak egy rács választja el az elítéltet a szabadságtól. Az iszap gyilkos körülmény. Lassan, de biztosan felemészti az áldozatot. Lelkileg ilyen helyzetek törnek ránk.

Amíg van ilyen bizonyságtétel, addig nem eshetünk kétségbe. Ha egy ember ezt mondja, akkor van reménység. Ő megtapasztalta a mélységet, a börtönt, a veszélyt, és Istenben megtalálta a szabadítást. Menekülésről, szabadulásról beszél. Arról, hogy a krízis után szilárdan megállt az életben. Az Úr cselekedte ezt. Megcselekszi ma is azok életében, akik hisznek benne. Ámen.