"Ha apám, anyám elhagyna is, az Úr magához fogad engem." (Zsolt.27,10)

Félelmetes pillanat felismerni a gyermek számára azt, hogy szülei elhagyták, az a gondolat és tudat, hogy mi lesz velem, ki gondoskodik ezután rólam, milyen élet vár rám? Akár külső szemlélőként is bele borzong az ember. S akinek pedig valóságként kellett megélnie, talán annyi sokat kellene ez miatt panaszkodnia, hogy ma már inkább csak magába mélyedve hallgat. Mert nagy traumaként éli vagy élte meg az ember bármikor a szülőktől való elhagyatottságot, nevezetesen mint egyféle árvaságot. Ezt a pótolhatatlannak tűnő űrt amelyet a földi szülők elvesztése miatt érez az ember, nos ezt az űrt kívánja a mennyei Atya betölteni hozzánk való közeledésével. Az ő megérkezése szívünkbe nagy vigasztalás és hatalmas erő, feltöltődés, bátorság és bizalom. Csodálatos érzés, hogy míg talán mindenhol a földi szüleit keresi az ember, addig rátalál az igazi és örök szülőre: a mennyei jó Atyára. Ez a mennyei Atya pedig örökre magához tudja fogadni árva szíveinket. Hozzá imádkozzunk a mai napon is! Ámen.