2018. március 27., kedd

"Isten, aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Róm.8,32)

     Ábrahám jelenik meg előttem, aki alkudozik Istennel. Percről-percre változik benne a kegyelemről alkotott kép, s talán azzal együtt  a csodálkozás is: tíz igazért megkegyelmezne az Úr egy egész városnak? Tudjuk persze, hogy végül elszámolta magát: nem a kegyelem nagyságát, hanem a gonoszok számát becsülte alá. Úgy gondolom, hogy azóta is így vagyunk ezzel többnyire mindnyájan. Rá-rácsodálkozunk  a kegyelem hatalmas voltára, de egy-egy pillanatban mégis megtorpanunk, mert nem tudjuk elképzelni, hogy lehetséges volna azon túl is működni a kegyelemnek. Úgy, mint Ábrahám, emberi mértékhez próbáljuk szabni Isten kegyelmét, valamiféle általunk felállított jogrend szerint kurtítjuk a végtelent. Tény, hogy a mérce elképesztő magasra van állítva: Isten tulajdon Fiát áldozta fel azért, hogy mi, bűnösök ajándékba kaphassunk mindent. A hit, és Szentlélek ereje tegyen bátrakká hálával elfogadni ezt az érthetetlen kegyelmet. Ámen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése