"De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, […] minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek!" (Ef.2,4-5)

     Ez a két kis betű az ige elején emlékeztet bennünket arra, hogy Isten irgalma irántunk sem nem kötelező, sem nem elvárható, és mégis annyira természetes. Ha bármikor azt érezzük, hogy kívül kerültünk Isten szeretetén, megijedünk, vagy éppen kétségbeesünk. Pedig mindannyiszor kiderül, hogy semmi okunk a félelemre, ha csak saját magunkban nem keressük a hibaforrást. Pál úgy beszél rólunk, mint akik halottak voltunk, és bizony ebben a földi életben végigkísér a halott-érzés bennünket. Nem lehetünk bizonyosak afelől, hogy végképp megszabadultunk a haláltól, mert Isten kegyelmét sokszor eltakarják szemünk elől bűneink. Pedig ott van, végigkísér bennünket minden élethelyzetben, s ha csak megpillantjuk is, a félelmet remény váltja fel. Legyen reményteljes a napunk! Ámen.