"Új neveden szólítanak téged, amelyet az Úr maga ad majd neked." (Ézsa.62,2b)

Manapság már meglepődünk azon, hogy ősrégi kultúrákban a névadásnak nagyon fontos közösségi szerepe volt. Nomen est omen -  a név, mint jel és mint jelzés sokmindent elmondott a személyről. Sőt, a neve kötelezte a felnövő gyermeket, ifjút hivatása betöltésére. Van hagyománya ennek a mi népünknél is. Szeretjük, ha a nevünk jelentését tudtunkra adják, de kevésbé érdekel, hogy ez milyen erőt ad, és hogy mire kötelez. Az új névvel kapcsolatosan pedig néha találkozunk más keresztyén felekezetnél, amikor egy fogadalomtétel után más nevet is kap a gyermek a keresztnév mellé.

A jelenséget akkor értjük meg igazán, hogyha a bibliai történetekben megtaláljuk ennek értelmét. Ábrámból Ábrahám lesz, Jákóbból Izrael, Saulból Pál, és folytathatnánk. Isten így látja a személyt. Minőségi életet, hivatást ad, de ehhez új név kell. Olyan név, amit ő ad. El kellene gondolkodjunk azon, hogy személyesen milyen nevet adott nekünk a Krisztusban. Hiszem azt, hogy a legszebbet. Még azt is hiszem, hogy a nekünk adott név jelentését kell jobban átéreznünk, és észre fogjuk venni Isten nagy kegyelmét. Ámen.