"Jézus Krisztus mondja: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." (Mt.11,28)

Barátainkkal régen sokat túráztunk. A csöves hátizsákot sokan ismerik közülünk. Ráraktunk mindent, ami kell, és ami nem kell azt is. Emlékszem, hogy egy alkalommal valaki annyira elfáradt, hogy el kellett venni tőle a zsákot, és egy darabon vinni kellett helyette. Aki segített, átvállalta a terhet. Bármennyire is kívánnánk, nincs tehermentes élet a földön. Saját terheinket cipeljük, mert nincs más megoldás. Vannak idős emberek, akik szó szerint meggörnyedtek a terhek alatt. Látnunk kell másnak a terhét is, hogyha indít a lélek akkor segítsünk neki. Főképpen pedig eszünkbe kell jusson Jézus, aki átvállalta bűneink terhét és a kárhozat súlyát. Ha valakinek terhe van, keresse Jézusnál a megnyugvást. Ha pedig azt látod, hogy valaki szenved, akkor irányítsd hozzá, mert csak nála van igazi békesség. Ámen.  

"A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk." (Gal.6,9)

     Immár sok éve, amikor a gyermekeink egymás után megszülettek, viszonylag sokat utaztunk. Ha tehettük, este felé indultunk, hogy a kicsik lehetőleg hamar elaludjanak, ne legyen sok a panasz és nyűglődés. Ha mégsem, akkor bizony előfordult, hogy erélyesebben rájuk kellett szólni, vagy többször elmagyarázni, hogy a gyermekülés biztonsági öve nem véletlenül van becsatolva, és hogy nem, még nem vagyunk ott. Arra viszont sosem volt példa, hogy valamelyik is számonkérje rajtam a vezetési stílusomat. Istennel való utazásunk az életen át nem feltétlenül mindig izgalmas és szórakoztató. Az nem baj, ha gyermekként néha nyűglődünk, vagy nem értjük, hogy éppen mi miért történik. Csak ne akarjuk jobban tudni Istennél, hogy honnan hová és miként kell nekünk megérkezni. Elsőrendű feladatunk a jó cselekvése, a többiben pedig bízzuk rá magunkat arra, aki örök otthonunkba vezet bennünket. Ámen.

"Mi is az Urat akarjuk hát szolgálni; bizony, ő a mi Istenünk!" (Józs. 24,18)

 Gyermekkoromban nagyon szerettem a népmeséket. Ráduly János néprajzkutató meséit annyira kedveltem, hogy amikor a kibédi székely szolgákról, szolgálókról gyűjtött, inkább néprajzi jellegű könyve, "Mikor a szolgának telik az esztendeje" (Kriterion, 1987) címmel megjelent, azt is elolvastam. A nagyapám korú emberek vallomásaiból meg lehetett ismerni a gazdákhoz elszegődött fiatalok érzéseit és tapasztalatait. A jó gazdát, a gonosz természetűt, a bőkezűt és a fösvényt. 
 A szolgálat értelméről és hasznáról a Szentírás is tanúskodik: "Így szolgált Jákób hét esztendeig Ráhelért, de ez csak néhány napnak tűnt neki, annyira szerette őt." (1Móz. 29,20) Jákób összesen húsz évig szolgált Lábánnak, de Isten vele volt és ezért megérte. Józsué ezzel a felismeréssel vall szolgálatáról a sikemi országgyűlésben, és visszhangként feleli rá a nép "Mi is az Urat akarjuk hát szolgálni;" Megéri földi dolgainkban is úgy szolgálni, mint akik neki szolgálunk, mert akkor ma is megtapasztalhatjuk, hogy velünk van: "Ő a mi Istenünk". Ámen.

"De mostantól fogva új dolgokat hirdetek neked, rejtett dolgokat, melyekről még nem tudsz." (Ézs. 48,6b)

 Szinte minden ember igényli a kézzelfogható dolgok nyújtotta biztonságot, különös módon, ezzel együtt mégis csodálattal tölti el mindaz, amiben van egy kis misztikum, egy kis titokzatosság. Személyes életünk is attól tűnik érdekesebbnek, izgalmasabbnak, hogy vannak titkaink, amelyekről senki más nem tud. Talán azért érdekelnek a rejtett dolgok, mert feladatot jelentenek. Kíváncsiak vagyunk egy-egy titok megfejtésére, szeretnénk rátalálni annak nyitjára, hogy felfedezzünk valami újat, valami nagyszerűt, valami addig ismeretlent. Ez a felderítő játék naponként lefoglalhat, és akár napokra is leköthet minket. Keresésre, kutatásra és felfedezésre sarkal. 

 Ézsaiás arról beszél, hogy Isten is kínál számunkra új dolgokat, olyan rejtett dolgokat, amelyekről még nem tudunk. Kálvin tanítása szerint ez így hangzik: Isten alkalmazkodik az emberhez a kijelentésében.

 Azt hirdeti ma is, hogy Ő azért alkalmazkodik hozzánk kíváncsi emberekhez, a megoldásokat kereső emberi természethez, hogy már mostantól igazodni tudjunk az Ő üdvözítő akaratához. Ámen.

"Nektek pedig még a hajatok szála is mind számon van tartva. Ne féljetek!" (Lk. 12,7)

 Nemrég valaki azzal bókolt, hogy nem fog rajtam az idő és fiatalabbnak látszom, mint sok kortársam. Megvallom, jól estek a hízelgő szavak, de megjegyeztem, a kopaszodás jeleire utalva, hogy a "homlokom egyre magasabb". Ha számon tartanám hajszálaimat biztosan kiderülne, hogy kevesebb van belőle, mint tíz évvel ezelőtt. Ráadásul a fogyatkozás terén vannak fontosabb jelek is: kevesebb az egészségem, a türelmem, az erőnlétem. Megérzésem szerint a hallásom, a látásom sem a régi és félek, hogy sok minden még tovább romlik. 
 Néha így látjuk a világot is magunk körül, legyintve mondjuk, hogy: "semmi sem a régi". És mégis az, legalábbis ugyanaz az Úr mindenekben. Istennél nincs változás, Ő ma is számon tartja, a lényeges és a lényegtelennek tűnőket dolgainkat egyaránt. A hajszálainkat is, hogy nekünk bátorságunk legyen rábízni az életünk fontosabb kérdéseit is, az örömünket és bánatunkat, a terveinket, igyekezetünket és munkánkat ma is. Ámen.

"Magadra hagytalak néhány pillanatra, de nagy irgalommal ismét összegyűjtelek." (Ézs. 54,7)

A digitális kor egyik jellemzője a pillanat jelentősége. Fényképek és felvételek milliói készülnek úgy, csakis azért, mert szeretnénk egy jellegzetes életérzést megragadni, megörökíteni. Egy mosolyt, egy mozdulatot, egy látványos pillanat önfeledt örömét, lehetőleg mindent, ami csupán szemvillanásnyi. Ezernyi emlékből akarjuk felidézni a boldog perceket, mégis állandóan úrrá lesz rajtunk az elhagyatottság és magányosság érzése. A pillanat öröme helyett mindegyre az elárvultság állandóságát érzékeljük. Az ezernyi emléktöredékkel együtt szétforgácsolódunk, és összetör minket is az örök bizonyosság, a biztonság hiánya. Mit tudunk kezdeni ilyenkor az örökkévaló ígéretével? Feloldhatja még a magára maradt ember csüggedését az Isten irgalmasságába vetett hit? Jézus, a zsoltárt idézve sóhajt fel a kereszten: "Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Mk. 15,34). Bízzunk ma is, hogy a mi életünkben is egy sóhajtásnyi az elhagyatottság, Isten irgalmas szeretete viszont örök. Ámen.

"Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk." (Jób. 2,10)

 Van egy jó, meg egy rossz hírem - melyiket szeretnéd előbb hallani? A kérdésnek rendszerint van egy történeti háttere is, amit éppen ezzel a tereléssel szeretnénk enyhíteni. Mert, míg a pozitív élettapasztalatok szinte természetesek, megszokott lelki egyensúlyunkat a legjelentéktelenebb negatív történés is felboríthatja. Ha pedig választani lehetne, egyetlen rossz hírt sem szeretnénk hallani. 

 Jób élete tele van áldásokkal. Viszont, ami Jóbot hálaadó és istenfélő életre késztette, abban felesége és barátai szerint, nincs semmi különleges. Az így természetes. A jót elvenni - jó közösségben élni, jó egészségnek örvendeni, a jólét áldásaiban bővelkedni - sokak számára, csak ez ad értelmet az életnek. Vajon meddig? Míg valaki rossz hírt hoz. Ezért fontos, hogy bízzunk ma is Isten gondviselő szeretetében és jó áldásaiban. Ha mégis negatív tapasztalatban lenne részünk, emlékezzünk hűségére, hogy Ő "a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is." (1Kor. 10,13b) Ámen.

"Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem." (Lk. 10,16)

 Sokat hallunk és még többet beszélünk az elfogadásról és az elutasításról. Erre nézve is igaz, hogy a távolság sok mindent megszépít. Nemcsak a térben, hanem az időben is sok minden idealizálódik bennünk, ha elég távol vagyunk tőle. Eszményinek tűnik az apostoli kor, csodáljuk az apostolok, a tanítványok hivatás és küldetéstudatát. Távolról nehezebb érzékelni a küldetés örök dilemmáját, amit a próféta így fogalmaz meg: "Ki hitte volna el, amit hallottunk és az Úr karjának ereje ki előtt volt nyilvánvaló?" (Ézs. 53,1) A hetvenkét tanítvány vívódása szinte tapintható a kerettörténetben, és szintén erre a kétségre vezethető vissza. Lesz-e elég erőnk, hitünk, tehetségünk, teljesíteni azt, amit ránk bízott az Úr? Hallgat-e ránk valaki? 

 Egy régi bölcsesség szerint: "Ne beszélj, csak ha kérdeznek, de élj úgy, hogy kérdezzenek." Ha Isten követségében járunk, bíznunk kell, hogy elfogadnak, és az Úr karjának ereje is nyilvánvaló lesz, ha életünket "hallgatják". Segítsen ebben ma is az Isten. Ámen.

"Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az az igazán nagy." (Lk.9,48b)

     Nem, nem a "merjünk kicsik lenni" elhíresült mondás bibliai gyökere áll előttünk. Amit Jézus állít elénk példának, abban nincs semmiféle lemondás, önfeladás, tehetetlenség, mesterkéltség. Van helyette olyan bölcsesség, amely tud bánni az Istentől kapott javakkal. Az tud kicsivé lenni a nagyok között, akit nem zavar a többiek nagysága és nagyravágyása. Akit nem zavar, ha a legnehezebb, vagy legpiszkosabb munkát kell elvégezze. Aki tetteivel nem felülkerekedni akar másokon, hanem elvégezni a feladatát legjobb tudása szerint. Aki nem dícséretre és elismerésre vágyik, hanem örül munkája gyümölcsének. Aki nem törtet, hogy elsőként érjen célba, hanem megáll felsegíteni az elesettet. Ők a sarokkövei Jézus anyaszentegyházának, rajtuk keresztül árad az áldás ma is. Ámen.

"Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet vesz az asszony, belekever három mérce lisztbe, míg végül az egész megkel." (Mt.13,33)

     Jézus egyik legrövidebb példázatát olvashatjuk itt. Rövidsége ellenére pontos látleletet készíthetünk önmagunkról, jelen társadalmunkról, kezdve azzal a kérdéssel, hogy vajon miért az asszony keveri a kovászt a lisztbe? Következő kérdés, hogy miért kovászt kever, nem pedig élesztőt és adalékanyagokat? Miért csak végül kel meg, mért nem sokkal hamarabb? Válaszolhatnánk részletesen minden kérdésre, de elég most csak annyit megállapítanunk, hogy bizony nem könnyű a modern korban a mennyek országának utat találni az ember szívéhez. Már pedig meggyőződésem, hogy ma is kovászként működik, és hiába próbálja az ember bármivel pótolni, kiváltani, csak ez a kovász változtatja át az életünket jóízűvé és tartóssá. Ámen.

"Hűséges az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre." (1Kor.1,9)

      Keresztyénnek lenni, Jézus Kisztussal közösségben élni egy elhívásra adott válasz. A konfirmációban mondjuk ki ezt mindenki számára nyilvánvalóan, de onnantól kezdve folyamatosan igazoljuk - vagy éppen cáfoljuk - hűségünket Isten előtt. Nyilván értjük, hogy közösségben lenni valakivel nem azt jelenti, hogy néha-néha gondolunk rá. Sokkal inkább azt, hogy éjjel és nappal együtt vagyunk, munkában és pihenésben, javainkban is minden közös. Egymás nélkül nem érezzük jól magunkat. Hűséges az Isten, tehát az soha nem merül fel, hogy csak egy pillanatra is magunkra hagyna. Nekünk is sikerülhet hűséggel, odaadással, szeretettel magunk és mások javára a mi Urunkkal közösségben lenni mindenkor. Ámen.

"Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által." (Gal.3,26)

     Földi viszonylatban sok tekintetben meghatározó a vérségi kapcsolódás, a családi hovatartozás. A nyelv, a kultúra, a szokások ezek mentén öröklődnek, és a változások nem könnyen találnak utat egy-egy ilyen kötelékben. Vannak baráti közösségek is, ahol igazából semmilyen kapocs nem meghatározható, mégis akár erősebbek lehetnek a családi kötődéseknél. Az Ószövetségben hangsúlyosan a vérségi származás a döntő, az Újszövetségben a hit. Jézus szavaiból nem azt tudjuk meg, hogy ki kivel rokon a mennyekben, hanem azt, hogy ki hitt Isten tanításának. Ez pedig azért lett, hogy senki közülünk ne érezze magát kirekesztettnek Isten szövetségéből, sőt otthon legyen mindenkor Isten közelében. Ámen.

"Határozzátok el szívetekben, hogy nem gondoltok előre a védekezésre, mert én adok nektek szájat és bölcsességet." (Lk.21,14–15)

     Milyen jó is lenne, ha vitáinkat, nézeteltéréseinket, magyarázatainkat rá bíznánk a mi Urunkra. Ha nem felülkerekedni, utolsó szót kimondani, minden áron meggyőzni akarnánk. Ha nem gondolnánk, hogy nekünk - és csak nekünk - biztosan igazunk van. Ha nem rágnánk magunkat - egyébként garantáltan eredménytelenül - napokon, heteken át, képzeletben ezredszer is lefolytatva egy-egy beszélgetést. Milyen jó lenne megannyiszor előbb gondolkozni, és csak azután beszélni. Gondolatainkban Jézus elé állani, magunkat neki egészen felajánlani, megoldást, rendezést tőle kérni. Legtöbbünknek ehhez hatalmas önuralom, hosszú gyakorlás, sok-sok csendes perc szükséges. De biztosan megér minden ráfordítást, mert életünk így kerül a legjobb kezekbe. Ámen. 

"Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével." (1Kor.2,4)

     Jézus tanítványai nem voltak tanult emberek, Szentlélek mégis alkalmassá tette őket az evangélium hirdetésére. Nikodémus a zsidóság legműveltebb előkelői közé tartozott, mégis értetlenül fogadta Jézus tanítását. Saulus mindent tudott, amit egy korabeli fiatalember megtanulhatott, és egy szempillantás alatt tette félre minden addigi bölcsességét. Bizony könnyen megtörténhet, hogy a megszerzett emberi tudás nem segítség, hanem éppen akadály Isten megismerésének útjában. Ma sem az elvégzett iskolák bizonyítványai, a magunkba gyűjtött tudomány mennyisége, hanem a Lélek bizonyító ereje állít Isten szolgálatába. Szivünk-lelkünk legyen nyitott befogadni ezt az erőt ma is. Ámen.

"Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket." (1Pt.2,9)

     Lehetőség és kötelesség - első olvasatra mindekettő benne van az igében. Kicsit jobban belegondolva azonban a kötelesség eltűnik, pontosabban átalakul. Az, hogy Isten választott népe lehetünk annak minden szentségével, szolgálatával, egy páratlan lehetőség, amit az ember vagy elfogad, vagy nem, illetve vagy megtart, vagy nem. Az el nem fogadás és meg nem tartás oka lehet a látszólag előálló kötelesség, miszerint cserébe Isten nagy tetteit kell hirdetnünk egész életünkkel, lemondva talán sok-sok kívánatos egyéb lehetőségről. Az elfogadás és megtartás viszont arra ébreszt rá, hogy a szolgálat lehetőségek végtelen sorát nyitja meg Isten áldásainak és szeretetének elfogadására és továbbadására. Álljunk készen ma is minden jónak forrásává lenni. Ámen.

"Támogass, (...) hogy taníthassam utaidra a hűtleneket, és a vétkesek megtérjenek hozzád." (Zsolt 51, 14-15) 

A közvetítés, a lelki hídépítés ember és Isten között nem a legkényelmesebb feladat. Mikor csak bátorítani, vigasztalni kell, még vállalható feladat, de ha hűtlenségükre és vétkeikre kell ráeszméltetni másokat, az már embert próbáló küldetés. Először azért, mert azzal szembesítenek, hogy mi sem vagyunk bűntelenek, másodszor azért, mert így nem leszünk kedveltek és népszerűek. Kérdés azonban, ha ezek az akadályok gátolták volna a zsoltárost, a prófétákat vagy magát az Úr Jézust, akkor mi ma hol lennénk? Lehetnénk-e Isten gyermekei, mienk lehetne a hit ajándéka és az örök élet reménysége? Mikor valami nehéz, akkor imádkozunk. Ma fohászkodjunk Istenhez a zsoltáros szavaival, hogy támogasson szolgálatunkban, melyben úgy is szeretni akarjuk felebarátainkat, hogy Isten akaratát megismertetve velük, megtérjenek bűneikből és Krisztus útján járjanak. Ugyanakkor nekünk is vigyáznunk kell az Úr Krisztus iránti hűségünkre. Ámen.

"Az ember közben némán figyelte, hogy megtudja, szerencséssé tette-e útját az Úr, vagy sem." (1Móz 24,21) 

Az ember jelen esetben Ábrahám szolgája, aki feleséget kellett keressen Izsáknak, Ábrahám fiának. Isten áldásával indult, de nem tudta ki lesz a megfelelő feleség. Lehetetlen és felelőtlen vállalkozás - gondolhatja a modern ember. Céljaink eléréséhez terv kell, amelyet jól végig kell gondolni, ki kell számolni minden lépést, meg kell keresni a megfelelő eszközöket és embereket a segítséghez, újra és újra mérlegelni kell. Csak így lehet eredményeket elérni. A Szentírás azonban egy ősrégi és bevált utat kínál ma is. Isten szavára figyelni, áldását kérni, hagyni, hogy ő vezessen a Lélek által és átélni az Úr ígéreteinek beteljesülését. Igaz, így nem feltétlenül a saját céljainkat érhetjük el, de mindenképp olyan eredményeket, amelyekre a mi Urunk szerint szükségünk van. Merjünk egy bevált módszer szerint élni. Ámen.

"Isten az embereket becsületeseknek teremtette, csakhogy ők mindenféle okoskodásokhoz folyamodtak." (Préd 7,29) 

Képességeinkre igen büszkék vagyunk. Igyekszünk megmutatni a világnak, sőt egészséges gondolkodás esetén, mindent megteszünk, hogy ezeket a képességeket kamatoztassuk és hasznára váljunk szűkebb vagy tágabb környezetünknek. Mai igénk szerint mindannyiunknak van egy olyan képességünk, amely által nem jobbá, hanem jóvá tudjuk tenni környezetünket vagy akár a világot. Így lettünk alkotva, belénk van kódolva a becsületesség, az egyenesség, az igazság ismeretének és gyakorlásának képessége. Bár sokan ismerjük a mondást, hogy a legrövidebb út az egyenes út, mégis megtanultuk, hogy kerülőutakon, okoskodások közepette akarjuk elérni céljainkat. Legyünk óvatosak, mert a Teremtő olyannak akar látni, amilyenné formált. Őt nem lehet megtéveszteni. Ámen.

"Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek." (Mt.28,18–20a)

     A legszűkebb tanítványi  körnek mondta ezeket Jézus, és azóta a történelem igazolta, hogy mindig csak a legszűkebb tanítványi  kör érti a küldetés lényegét. A "hatalom" és "parancs" kifejezés földi környezetben könnyen félreérthető. A tanítványok pontosan tudták, hogy Jézus hatalma nem mások ellen, hanem a megtérőkért nyilvánul meg, parancsai pedig kivétel nélkül a szeretetről szólnak. A tanítványság soha nem azt jelenti, hogy Jézus tanításait aprópénzre váltjuk a mindennapokban, hanem azt, hogy a mindennapokat mennyei magasságokba emeljük, elhagyva mindent, ami nem a szeretetet szolgálja. Pogányok, istentagadók, bűnösök nem az ember arcú Krisztus, hanem a Krisztus-arcú ember révén találhatnak rá Megváltójukra. Ámen.

"Az Úr tudja, milyen hiábavalók az ember gondolatai." (Zsolt.94,11)

     Elég gyakran megtörténik velem, hogy "agyalok" valamin. Ha valamilyen tervről van szó, akkor igyekszem alaposan körüljárni, minden szemszögből megvizsgálni, a lehetőségeket és akadályokat felmérni. Ha egy konfliktust kell megoldanom, igyekszem minden lehetséges kimenetelét számba venni, és mindre valamilyen megoldást keresni. Volt idő, amikor mindent én akartam megoldani, de hiába rágtam magam akár hetekig, hónapokig, a valóság legtöbbször felülírta gondolataimat. Ma már sokszor néhány perc után mosolyogva rájövök, hogy már megint egyedül akarom rendezni dolgaimat, és azt mondom: "Uram te tudod, mi miért történik, és mire van szükségem, rád bízom az életem." Minél előbb, és minél gyakrabban történik így, annál kevesebb fejfájás, gond, teher nehezíti az elvégzendő feladatokat. Legyen ez a mai nap is gyümölcsöző Isten gondviselésében. Ámen.

"Az Úr uralkodik örökkön-örökké!" (2Móz 15,18) 

Isten gyermekei vagyunk. Ízig-vérig gyermekként viselkedünk. Oly annyira belefeledkezünk a játékainkba, hogy már lassan az válik valósággá, hogy közülünk, emberek közül, mindenek felett való uralkodókat választunk. Engedelmeskedünk és engedünk, mert félünk vagy reméljük, hogy bármit megtehetnek. Sőt tőlük várjuk a segítséget, a megtartatást, világunk jobbra fordulását. Milyen jó, hogy a mi Atyánk azért közben figyeli gyermetegségünket és szelíd szóval próbálja tudtunkra hozni, hogy ő az Úr mindenek felett. Jelenünk és holnapunk az Ő kezében van. Szentlélek Isten adj nekünk tisztánlátást, hogy az Isten valóságát lássuk és valljuk meggyőződéssel, hogy az Úr uralkodik örökkön-örökké. Ez a hit ad igazi megnyugvást és kitartást a legnehezebb időkben is. Ámen.

"Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! - mondja a Seregek Ura." (Zak 4,6) 

Hiszem, hogy minden embernek van célja. Személyes vagy közösségi tervek sokasága villanyoz fel vagy éppen lelomboz, attól függően,  hogy milyen esélyt látunk a cél eléréséhez.  Sok mindenre képesek vagyunk egy-egy terv megvalósulásáért. Én mindent megteszek - valljuk meggyőződéssel, és tényleg minden eszközt és lehetőséget igyekszünk megragadni. Elfelejtve sokszor, hogy a cél nem szentesítheti az eszközt. Itt pedig megállít minket Isten és figyelmeztet. Úgy indulj a kitűzött célod felé, hogy nem hatalommal és nem erőszakkal, nem világi módon, hanem a Szentlélek szavára hallgatva haladj előre, mert így biztosan eléred a célt. Nem mindig azt, amit te szeretnél, de azt mindenképpen, amire szükséged van az Úr szerint. Ámen.

Áldott Pünkösdöt kívánunk:
Bancea Gábor,
Hegyi István,
Simon Attila,
Szatmári Elemér
lelkipásztorok.

"Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek, hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje." (ApCsel.3,19-20)

Az egyházi naptár rendet tart a mi gondolkodásunkban. A kialakult ünnepek sorozata megszakítja a munkás hétköznapok sorát. Van alkalmunk az üdvösség történetének a különböző témáiról elmélkedni. Az ünnep az az ablak, ahol az örökkévaló értékeket pillanthatjuk meg, amelyek így erősítenek bennünket. Erőt adnak. Tévedünk azonban, hogyha csak ilyenkor keressük Istent. Így vagyunk Úrvacsora előtt is. Szokás szerint bűnbánati istentiszteletre járunk, bár pünkösd előtt nagyon alacsony a részvétel. A bűnbánat és a megtérés naponkénti feladat. Teljesítendő követelménynek tűnik, mégis a mi javunkat szolgálja: igazi bűnbánattal, bűnvallással és megtéréssel éppen azok a bilincsek hullnak le, amelyek megnyomorítanak. Ilyen felüdülés csak így lehetséges. Isten kegyelméből, mégis a mi hozzájárulásunkkal. Dolgoznunk kell azon, hogy ez a felüdülés megvalósuljon. Jézus szavai jutnak eszünkbe: ...én sem kárhoztatlak, eredj el, és többé ne vétkezzél! Ámen. 

"Tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat." (Jel.3,11)

A Jelenések könyvéről tanítják, hogy a keresztyén üldözések idején nagy vigasztalást jelentett  az üldözöttek számára. Látszólag győznek a gonosz erők, de végső soron Isten gondoskodik a teljes szabadulásról. Sem igazi boldogságot, sem pedig üdvösséget nem adhat senki más. Egyszer véget ér a rossz, és Isten győzelemre viszi a választottait. Ebben az igében viszont egy személyes felelősségre hívja fel a figyelmet. Nyertünk valamit tőle. Az Ő áldását, oltalmát, és főképpen azt a hitet, ami itt a földi életben megtarthat, és erőt adhat. Bármi történik személyes életünkkel kapcsolatosan, a hit segít abban, hogy Istenre figyeljünk, és benne bízzunk. Mint egy drága kincsre, a hitre is vigyázni kell. Könnyen elhalványul, könnyen kételkedésnek ad helyet. A mindennapi imádság lényeges: Urunk, növeljed a mi hitünket! Ámen.

"Mert arra hívott el minket az Isten, hogy békességben éljünk." (1Kor.7,15b)

Idézem az Ige mellett a rövid elmélkedést, amely J.A.Cramertől származik: Ha békében élünk egymással, ha erősítjük a megtörteket, és óvjuk a gyengéket, akkor ezzel az Úr szent végakaratát teljesítjük. Az Úr az Ő békességét ígérte, és adta. A feltámadás után is ezzel köszöntötte a tanítványokat: Békesség néktek! Az a békesség nem csupán pillanatnyi belső megnyugvás, hanem tartós békesség. Nem függ életünk külső körülményeitől. Lehet valaki békességben a bajok között is pontosan azért, mert minden gond és felmerülő probléma ellenére tud bízni Isten gondviselésében. Abban, hogy a szerető mennyei Atya, aki a világot teremtette és fenntartja, nekünk is Atyánk. Jót akar, üdvösséget akar, és ez több mindennél. Ha valaki megnyerte ezt a békességet, akkor igyekezni fog a békesség terjesztésére. Ez a szolgálat egyetemes jelleggel bír. Itt nincsenek felekezeti vagy etnikai határok. Egyszerűen csak Istentől való igyekezet van: békességet teremteni egymás között minden áron. Azért, mert Isten így akarja! Ezt cselekedjük ma is, hiszen ez a pünkösdi Léleknek egyik gyümölcse. Ámen.

"Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy perccel is?" (Mt.6,27)

     Ámulatra méltó, ahogyan az ember képes a saját életét megnehezíteni. Fölösleges terheket vesz magára, amelyekhez azután görcsösen ragaszkodik. Megtörténik, hogy egy-egy ilyen önként felvett teher meghatározójává lesz életének, gondolkozásának, mindennapjainak. Vannak, akik folyton panaszkodnak. Bármi történik velük, mindig megtalálják benne a rosszat. Vannak a kételkedők, akik mindig tudni vélnek titkos okokat és szándékokat. Vannak aggódók, akik egy pillanatra sem pihennek, mert úgy érzik, az ő dolguk gondoskodni mindenről és mindenkiről. A mi Urunk világosan tanítja, hogy mi a mi a dolgunk, és mi nem az. Hát szükséges volna az örökéletet meghosszabbítani egy perccel? Akkor tegyük azt, ami igazán fontos és szükséges mindannyiunk érdekében. Ámen.

"Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!" (2Móz.14,14)

     Rendkívül súlyos, kilátástalan helyzetben hangzik el ez a biztatás. Páratlan a szabadítás is: Isten megnyitja az utat a tengeren keresztül az Egyiptomból menekülő nép előtt, a fáraó serege feje fölött pedig összecsapnak a habok. A mindenkori istenfélő számára pedig marad a kérdés: miben és meddig kell nekem veszteg maradni, várni az Úr harcát érettem? Itt és most csak nagyon sommás választ lehet adni, de mindenki gondolja tovább, mit jelent számára: az Úr már megharcolt értünk, nekünk soha, semmilyen körülmények között nem kell harcokkal foglalkoznunk. Sem a szeretetszolgálatnak, sem az evangélium hirdetésének nem része, vagy feltétele bármilyen harc. Mi tehát végezzük a ránk bízottakat, az Úr közben mindenben gondoskodik rólunk. Ámen. 

"Téríts magadhoz, Uram, és mi megtérünk, tedd újra olyanokká napjainkat, mint régen voltak!" (Jer.Sir.5,21)

Hallottam már olyan nosztalgikus beszámolót, amely a régi napokról szólt. Így volt ez a próféta idejében is. Emberek visszaemlékeztek azokra az időkre, amikor másképp volt minden. A mostani beszámoló hasonló: akkor más volt, akkor nem így volt. Akkor másképpen jártunk egymáshoz, más volt az egész élet. Merészkedtem megjegyezni, hogy ez azért is van, mert 20 évvel fiatalabbak voltunk. Azért van ebben igazság. Éppen ez adja a gondolatot, hogy a lelki élettel kapcsolatosan is így gondolkozzunk. Volt idő, amikor a léleknek minden könnyű volt. Repült az ember. Kevesebb volt a teher, mást látott a gyönyörű világból. A gyermek önmagunk élte a valódi, igazi életét. De ránk nehezedett az élet, elpiszkolódott, és sokan mondjuk, hogy vissza kellene térni. Helyesebben: egész életünkben szeretnénk ide visszatérni. Valószínű, hogy ilyen formában nem lehet. Ez viszont megerősíti bennem az érzést, hogy mindannyiunknak van Éden emléke. Egyszer miénk lehet újból. Térj meg az Úrhoz, és meglesz! Ámen.

"Jézus Krisztus mondja: Ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket." (Jn.12,32)

Mennybemenetel és pünkösd között a tanítványoknak együtt voltak és imádkoztak Jézus parancsa szerint. Imádsággal készültek a Szentlélek kitöltetésére. Milyen nagy dolog már az is, hogy ma elmehetünk a tanítványok közösségébe, és mi is imádkozhatunk ezért. Úgy van, ahogy a Biblia alapján a káténk mondja: Isten az Ő Szentlelkét azoknak adja, akik azt szüntelenül kérik, és ezért neki hálát adnak. Legyünk ott.

Vonzásról beszél az Ige. Krisztusnak a kisugárzása bennünket is megérintett. Tudjuk, hogy velünk van, azt is tudjuk, hogy az üdvösségünket akarja. Tudjuk, hogy életünknek szüksége van erre a felfele irányultságra. Tudjuk, hogy minden áldás onnan származik. Engedjünk ennek a vonzásnak, és szabaduljunk meg másféle vonzás bűvköréből. Ő a mi Közbenjárónk, Ő a mi pásztorunk. Hála legyen! Ámen. 

"Nagyok az Úr tettei, kikutathatják, akiknek csak kedvük telik benne." (Zsolt.111,2)

 Olyan korban élünk, amikor a személyes és egyéni emberi jogaink tiszteletben tartását törvények egész sora biztosítja. Már-már ott tartunk, hogy mindenki úgy él, ahogy neki tetszik, ahogy kedve tartja. Mennyire tudunk bölcsen gazdálkodni ezzel, egyéni szabadságunkkal, jogainkkal? Érzékeljük a személyes felelősséget is, ami ezzel jár? A 111. zsoltár a "becsületes emberek körében", a teljes szívvel, közösségben gyakorolt felelősségünk számára teremt alapot, egy végletekig egyszerű hitvallásban: "Nagyok az Úr tettei."
 Vajon tényleg felfedeztük ezt? A tudomány ezer ága kutatja a teremtett világ számtalan rejtélyét, naponként fedeznek fel újabb csodákat. Pillanatonként legördül a futószalagokról egy-egy olyan eszköz, amelyek segítenek a munkában, tanulásban, a kutatói tervek kivitelezésében, de még a kedvteléseinkben is. Ma jó lenne azt is felfedezni, meglátni, hogy mindezt az Úr nagy tettei szavatolják. Nem csupán jogunk, de felelősségünk is, az Úrra figyelni, tetteit kutatva benne gyönyörködni és minden áldásáért hálát adni. Ámen.