“Beszélek hűségedről és szabadításodról (Uram). Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt. ” (Zsolt.40,11)

Ez a kijelentés egy személyes történet szerencsés, áldásos végét jelzi. A hálaadás zsoltára ez. Bonyolult lenne rekonstruálni mindazt, ami egy ember életében megtörtént, főleg ha szenvedésről vagy veszélyről beszélünk. Nem is annyira a látható történések, tények feltárása lenne nehéz, hanem az ember lelkében lejátszódó bonyolult folyamat követése. A templom, mint megszentelt hely lehetőséget adott arra, hogy a hívő ember hálaáldozatot ajánljon fel Istennek. Ez történik a zsoltárossal is: valami nagy veszedelemből menekült meg, szívből hálát ad, de nem áll meg itt, mert érzi, hogy a jótéteményt nem szabad elhallgatni. Beszélni kell a szabadulásról a közösségben. Pontosan azért, mert a személyes bizonyságtétel nagyon fontos mások számára. Sok a félelem, sok a szorongás a világban. Csak azok tudnak hitelesen beszélni, akik saját maguk életében már érezték és tapasztalták Isten szabadítását. Mondjuk el egymásnak bíztatásként: Az Úr a szabadító! Ámen.