„De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem!” (⁠Mik 7,7)

 Közeledünk az egyházi esztendő utolsó előtti vasárnapjához. A reménység vasárnapjának is nevezik, amikor az adventi várakozásból már felsejlik valami szívünkben. Érdemes alaposabban szemügyre venni, hogy manapság mire figyelünk jobban. 

 Elég a közvetlen környezetünkben körülnézni. Az életkörülményeinkre koncentrálunk? Kényelmes lakás és öltözet, étel, ital, jól fizető munka, rugalmas foglalkoztatottság. 

  Van úgy is, hogy a szabadság és függetlenség örömét akarjuk átélni. Az utazás, az élmények, a kikapcsolódás, a különleges, néha egészen extrém tapasztalatok vágya sodor ide-oda. 

   Az istenfélő ember sem mentes mindettől - Mikeás próféta jól érzékeli. Talán ezért mutat rá: Mindig van, lesz egy egészen szűk réteg, aki nem feledkezik meg Isten ígéretéről. A hiábavalóságtól, naponkénti küzdelmektől, a fáradozástól, a hiú ábrándoktól és tervektől nem mentesek, de az Úrban bíznak, a Szabadítót várják, és  vallják, hogy Őbenne, Őáltala letisztul minden az életben. Úgy legyen! 

   Ámen.