“Péter (…) ezt mondta: Most értem meg igazán, hogy Isten nem személyválogató, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.” (ApCsel. 10,34-35)

    A keresztyénség az apostolok szolgálatával hamar túllépte a “szentföld” határait. Bár a pogányok közötti misszió kérdése szinte tabu-téma volt az ő idejükben, és bizonyára ők is sokat vitáztak ezen, Isten azt akarja, hogy az üdv a föld végéig terjedjen. Így lettünk mi is keresztyénekké. Az teljesedik be, amit a próféták hirdettek, hogy “minden nép” látni fogja dicsőségét. 

    Azért fontos ezt tudni, mert keresztyén emberekként mi magunk is személyválogatók vagyunk. Hozzájárul ehhez a múlt sok keserű tapasztalata. A néphez, nemzethez való tartozás gyakran tévesen ugyanezt az érzést táplálja. „Nem közülünk való”- sokszor hangzik el beszélgetésekben. Ha pedig a nemzeti egyház fogalmára gondolunk, így könnyen megesik, hogy más nemzethez tartozó keresztyén embert nem tekintünk testvérnek. Bárcsak látnánk meg kölcsönösen egymás értékeit és hálát adhatnánk a kegyelemért. Isten áldását mindannyian megtapasztalják, akik félik őt, és igazságot cselekednek. Bárcsak elmondhatnánk: "Az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk." (Zsolt.100) Ámen.