„Mily szép és gyönyörű, ha a testvérek egyetértenek: (...) bővölködnek az Úr áldásában és az életben.” (Zsolt 133, 1.3)

Károli fordításában szép és gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak ... mert csak oda küld áldást és életet az Úr. Szinte úgy hangzik ez a kijelentés, mintha egy kérdésre adott válasz lenne. Na, és Ön mivel foglalkozik? Én? Áldom az Urat a gyülekezetben. Milyen gyönyörű foglalkozás. Milyen szép lenne, ha így válaszolhatnánk mindannyian. Úgy tűnik „összebeszéltek”, hogy ilyen véleményen vannak (mosoly). Szól ez az ige a testvéreknek, hogy szeretetben éljenek, de természetesen fölveti a magányos-, illetve közösségi vallásgyakorlat kérdését is. Nemrég hallottam a csúnya „privatizált vallásos ember” fogalmat. Csúnya képet vágtam hozzá.

A közösségi gyakorlat melletti legfontosabb érv az, hogy aki tényleg szereti az Istent, szereti embertársait is. Ha megtalálta Őt, akkor keresni fogja azok társaságát, akik szintén rátaláltak. A testvérek közössége az egyik legnagyobb áldás a mai világban. A reformátoraink hangsúlyozták, hogy akiknek Isten az Atyjuk, azok keresni fogják az Anyaszentegyházat, mert ő a lelki édesanyjuk. Aztán ha a fadarabot kivesszük a tűzből, egymagában csak senyvedni fog. Égni, melegíteni, világítani, hasznossá válni csak a közösségben lehet. Legyen hát ez a mi gyönyörű „foglalatosságunk”: áldjuk az Urat a gyülekezetben! Ámen.