„Kinyújtotta szent karját az Úr minden nép szeme láttára; meglátják majd mindenütt a földön Istenünk szabadítását.” (⁠Ézs 52,10)

 

      Mi kell ahhoz, hogy a mélységet megélő ember ki tudjon kapaszkodni abból a gödörből, és újra tudjon lelkesedni, örülni, bizakodni? Egyrészt meg kell értenie, hogy mi vezetett a jelenlegi állapotába, másrészt fel kell ismernie a kivezető utat. Vagyis látnia kell egészében azt a folyamatot, aminek most egy nehéz pontját éli meg. Tapasztalatom szerint mindannyian rendelkezünk azzal a hittel és tudással, ami bármilyen élethelyzetben, akár tragikus eseményt követően biztosítja a kilábalást. Viszont a veszteségek, csapások, tragédiák apró mozaikdarabkákra törik bennünk az átfogó képet, és ideig-óráig leragadunk egy-egy darabkánál, miközben a tehetetlenség érzése lesz úrrá rajtunk. Isten senkit nem kényszerít erején felüli próbára: a darabkák újra összeilleszthetők, előbb vagy utóbb összeáll a kép szabadító Istenünkről! Minden helyzetben legyen bennünk a tudat, hogy amit pillanatnyilag nem látunk, nem értünk, az is az örökkévalóság része! Ámen.