„Jézus ezt mondta nekik: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené. ” (⁠Mk 12,17a)

 Császári időket élünk. Persze, nem a rendes „birodalmi” értelemben. Csak úgy kicsiben. Valahogy úgy, hogy szeretnénk a legjobbat kapni mindenből. Munkából a legkönnyebbet, fizetésből a legnagyobbat, extra juttatásokból és szabadságból még többet. Mert jó lenne a több kényelem, a több nyugalom, a több pihenés. Akkor is, ha mindennek megvan a maga „császári” adója. Legfontosabb a komfortos lakás, a megbízható és gyors autó, a rugalmas munkahely. Kerül amibe, kerül. Ujjaink között, mint valami bűvész, pörgetjük a „dénárt” és próbáljuk kideríteni, mire futja.

 Általában, mire Istenhez érünk, nem sok marad belőle. Két fillér, mint a példázatbeli özvegyasszonynak. Az éppen elég is. Feltéve, ha érezzük a lényeges különbséget: az özvegy Istennel kezdte. Jó lenne nekünk is az Úrral kezdeni hetünket, napunkat. Úgy legyen!
    Ámen.