“Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled!” (Zsolt.25,3)

Mindannyian szégyenkeztünk valamiért életünk során. Így azt is tudjuk, hogy a szégyenérzet az egyik legerősebb érzés. Nem töltöttük be hivatásunkat, hasztalannak, méltatlannak érezzük magunkat. Egyetértés van abban, hogy ez nagyon kellemetlen, és nem jó. Ennek megtapasztalása gyakran megváltoztatja az embert. A másik oldalon pedig azt látjuk, hogy megcsal a reménység is, hogy “csalfa, vak remény” hogyha haszontalan dolgokra néz. Jó dolog tehát, hogyha a reménységünk nem emberi és nem mulandó dolgokat céloz. Az egyik kedvenc zsoltárunkból van az idézet, gyakran énekeljük: Szívemet hozzád emelem, és benned bízom, Uram! Mert nincs felemelőbb érzés ennél, hogyha tudjuk, hogy sokszori méltatlanságunk ellenére Isten az, aki megbocsátja vétkeinket. Ő az, aki visszahív az ő útjára és meg tudja áldani az életet. Az apostol is tanít: a reménység meg nem szégyenít. Szólítsuk meg Istent a mai reggelen is: Benned reménykedem, Uram, Istenem, mert csak nálad vagyunk jó kezekben. Te vagy az oltalom és a szabadítás. Erősíts meg, hogy semmiképpen ne pártoljunk el tőled! Ámen.