„A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett.” (Zsid. 10,23b) 

 Nemrég a Példabeszédek könyvében akadtam rá egy fontos ígéretre: „Van még jövendő, és reménységed nem semmisül meg.” (Péld. 23,18). Fiatalkorban, az év első napjaiban ilyenszerű a mi hitvallásunk is. Valóban bízunk a jövendőben. Aztán telnek a napok, múlnak az évek, eljön a pillanat, amikor úgy tűnik, hogy a költői végleteket érzékeljük inkább. Azt, hogy „meghalt ifjúságom” (Ady Endre), vagy azt, hogy „az egyre távolibb pici neszek / úgy telítgetik, hogy – ürítgetik / oly zaj-üresre a földet-eget, / hogy – végy lélegzetet! – a Semmi a legközelebb.” (Illyés Gyula – A Semmi közelít). Ha ilyen érzések töltenek el, mennyire tudunk időtálló jövendőt remélni? Az ige tanítása, talán nem is annyira a reménységről, mint a hitvallásról, a kitartásról, illetve Isten hűségéről szól. Miközben önmagunkhoz mérve, a reménységnek nincs és nem is lehet szilárd alapja, hűséges Mennyei Atyánk ígéretéhez és akaratához igazodva, mindig bízhatunk az üdvözítő jövendőben. 

 A hittel és cselekedetekben is megvallott reménységhez pedig, adjon erőt és kitartást nekünk a kegyelmes Isten. Ámen.