"Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket... !" (Zsolt.67,2a)

Az áldás nagyon fontos dolog volt régebbi nemzedékek életében. Úgy értem, hogy például a szülői áldás nélkül szinte semmit sem lehetett csinálni egy ifjúnak. Ma azt mondanánk, hogy beleegyezik vagy egyetért valamilyen döntéssel a szülő, de régen ennek mélyen vallási jellege volt. A szülő Isten után az egyetlen láncszem, aki azért felelős, hogy az isteni áldást továbbadja.  Miért ne lenne ma is fontos ez az isteni áldás, hiszen ebből élünk akkor is, hogyha nem tudjuk ezt? A zsoltár az ároni áldást idézi és ezzel az aratási hálaadó énekből egy egyetemesebb dicsőítő ének születik. Áldást kér, de nem akármilyen áldást. Azt kéri, hogy mindenki ismerje meg a földön Isten útját és szabadítását. 

A hívő ember érzi, hogy minden Istentől van. Ebben a gondolatban erősödjünk ma is. Ha Ő áld bennünket, akkor előrelépünk az üdvösség útján, de előrelépünk a mindennapi életben is. Ha nem tekint ránk, akkor magunkra maradva csak selejt mindaz, amit létrehozunk. Ahogyan a zsoltáros fogalmaz: Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői  (Zsolt.127). Legyen kegyelmes hozzánk, mert egyedül nála van kegyelem, és nála van a szabadítás. Ámen.