"Mert amilyen bőséggel részünk van Krisztus szenvedéseiben, olyan bőséges Krisztus által a mi vigasztalásunk is." (2Kor. 1,5)

    Az a tapasztalatom, hogy a keresztyén kultúrában, a mulandóság tölti el, legfájdalmasabb érzésekkel, az embert. A természet évről évre ismétlődő mulandósága is melankóliával tölt el. Szeretteink, ismerőseink halála, pedig olyan végtelen fájdalmat idéz elő, amelytől néha évekig szenvedünk. Szenvedünk persze egyéb miatt is. Az elhamarkodott cselekedetek és szavak, a tévedések, hibák, a jóvátehetetlen bűnök miatt, de vigasztaló szavakra, együttérzésre gyászunkban számítunk leginkább. Különös az apostol megállapítása: Az Úrban, Krisztus által bőséges vigasztalásban lehet részünk, de a bőséges vigasztalódás előfeltétele az, hogy miként részesedünk - ha úgy tetszik, mennyire vagyunk érzékenyek, fogékonyak - Krisztus szenvedéseire. Emlékezzünk arra, hogy a mi egyetlen vigasztalásunk ma is az, hogy Krisztus Urunk "bűnben és gyászban" sem hagyott el minket. 

    Vigasztalódjunk hát, és áldjuk érte! Ámen.