„Keményen megfeddett engem az Úr, de nem adott át a halálnak.” (Zsolt.118,18)

 Három különös személyes tapasztalatom van a zsoltárral kapcsolatosan. Több is lenne ... Bibliai tanulmányban olvastam, hogy a nagycsütörtöki páskavacsora után a tanítványok a hagyománynak megfelelően ezt a zsoltárt énekelték, és úgy mentek a Getsemáné kerjtébe. Aztán az intenzív osztályon a nagy betegségből megszabadult ember elvette a Bibliát az asztalról, és felolvasta nekem ezt a verset, pedig nekem kellett volna. Ez az ő hitvallása lett. Végül ennek a zsoltárnak az egyik verse került a templomunk bejárata fölé. Nem véletlen, hogy Luther kedvenc zsoltára volt. Elmondta, hogy sok olyan nehézségből segítette ki, amilyenből sem császár, sem királyok, sem bölcsek ... nem tudták volna. Mert ez rendkívüli bizonyságtétel a hit erejéről. Igen, az erős személyes bizonyságtétel alkalmassá tette ezt az igét, hogy közösségi, kultuszi hitvallás legyen, és királyi zsoltárrá váljon, amit nagy ünnepkor a király bevonulásakor is énekeltek. Fontos megemlíteni, hogy a bibliatudósok szerint felcserélődött az előző verssel. „Nem halok meg, hanem élek és hirdetem az Úrnak cselekedeteit.” Krisztusi zsoltár lett, a mindig élő Krisztusé, amely azt tanítja, hogy a kapu előtt váró nép kérheti: Nyissátok meg az igazság kapuit ... „Bárukh hábbá besém Ádonáj, Hallelujah!” Áldott, aki jön az Úr nevében! Benedictus ...A Messiás ezt énekelte, és a Nagypéntek és Húsvét után bátran mondhatjuk: Nem adta Őt át a halálnak, és másokat sem, akik hisznek benne. Ez az a nap, amit az Úr rendelt! Istené legyen a dicsőség! Ámen.