“Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” (2Kor.1,3-4)

Vigasztalásra szorul mindenki, akit megérint a nehézség. Ennek az életnek a kudarcai, szenvedései, lelki fájdalmai csak Isten szeretetében oldódnak föl. Pontosan azért, mert örökkévaló vigasztalást ad a hívőknek. Ez élet küzdelmeiben erőt, de ez életben reménységet ad az eljövendőre nézve. Megcsendülnek azok a jézusi ígéretek, amelyek a Szentlélekre mutatnak: Én kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek, hogy veletek maradjon mindörökké. (Jn. 14,16) Batizi énekét Kodály Zoltán is feldolgozta, és ma is gyönyörködteti a lelket. Milyen gyönyörűen megszólal benne az ember legmagasabb vágya: Jövel, vigasztaló Szentlélek Isten! Ismerősen hangzik a megadott ige, mert temetésekre járva akarva-akaratlanul halljuk a liturgiába felvett bibliai igét. Ott a szomorúságban, a tényleges tehetetlenségben, a halál árnyékának völgyében, a lesújtott állapotunkban kell meghalljuk ezt az igét. Isten vigasztalni akar. Vigasztal a beszélő által. Van azonban egy lényeges tanítás ebben. Csak az tud vigasztalni másokat igazán, akit már megvigasztalt az Isten. Úgy legyünk mások vigasztalói, hogy a Szentlélek által először nyerjük el ezt a vigasztalást. Jövel, Szentlélek Úristen! Ámen.