„Ekkor (a tanítványok) felébresztették (Jézust), és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar, és nagy csendesség lett.” (Mk 4,38b–39)

Emberi szemmel nagyon groteszk, hátborzongató a kép. Egy alvó Messiás és rémült, életüket féltő tanítványok, Krisztus követők a háborgó tengeren, süllyedő hajóban. Nem gondolhatjuk és nem is gondoljuk, hogy az Isten Fia nem tudta mi történik vele és az övéivel. A tanítványoknak szükségük volt erre a próbára és nem buktak el, mert bár valóban emberi módon viselkedtek, hogy féltek, de Jézushoz fordultak segítségért. Jézus amikor felkelt, nem egy mély álomból felserkenő Istenfiú, hanem az a Mester, aki tettével gondolatokat ébreszt az övéiben. Szabad-e, kell-e félniük, ha velük van Jézus? És az Úr megmutatja, hogy nem! Egy pillanat alatt, egy szavára minden megváltozik, megmenekülnek. Emberileg ma is groteszknek tűnhet a kép. Együtt utazunk Jézussal, háborog körülöttünk minden, talán sokszor megkörnyékez a gondolat, hogy elveszünk. Mi már tudjuk, hogy Jézus Krisztus Úr mindenek felett! Bízzunk, ne féljünk! Ámen.