„Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak […].” (Jn 15,15)

   Gyermekként az idősebb emberektől hallottam az általuk gyakorolt hivatást, polgári foglalkozást szolgálatnak nevezni. Részben érthető ez, hiszen kénytelen-kelletlen áthatotta az alárendeltség érzete. A szolgálatban sok mindennek meg kellett felelni. Az osztályharcnak, az ötéves tervnek, a pártnak, a brigádosnak. Szabad emberként, sokszor teljesen értelmetlen feladatok teljesítésének szolgálatban állt. Az eszme, a rendszer, a fölérendelt hatóság utasításainak szolgálatában. Érdekes módon a „demokráciában” egyre kevesebbet hallottam a szolgálat kifejezést. A polgári foglalkozásokat már nem is emlegetik így. Ügyelet, váltások, határidők és túlórák vannak. Az egyház viszont még szolgálatként emlegeti a fizetett és önkéntes tevékenységeket. Hogy lehet ez? Ennyire a múltban ragadt volna az anyaszentegyház, hogy még mindig szolgának érezzük magunkat? "Hatalom alá vetett" embereknek – a római százados szóhasználatát idézve. Ha így érezzük, a hiba minden bizonnyal a mi készülékünkben van. Isten Jézus Krisztusban az Ő örök barátságával ajándékozott meg. Nem szolgák vagyunk többé, hanem örököstársai Krisztusnak a szeretetben. Éljük ezt át ma is. Ámen.