Pál írja: „Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok.” (2Thessz 2,15)

   Nagyon általánosítva, a reformátori egyházak azokat a tanításokat tartják hagyománynak, amelyek nem az Isten kijelentésére alapoznak. Meglepő módon már Pál is - ebben az igében - hagyományként nevezi meg a beszédben és írásban továbbított apostoli tanítást. Az ilyen igeversek könnyen elbizonytalaníthatják a hívő embert. Akkor, most hogyan kezeljük az igehirdetést? Ennek fényében elfogadhatjuk a svájci reformátor, Bullinger híres megállapítását, mely szerint: „praedicatio verbi Dei est verbum Dei”, azaz „Isten igéjének hirdetése, Isten igéje”? Igazából Pál is arra utal, hogy a prófétai és az apostoli tanítást, mint Isten emberek által közvetített igéjét érdemes komolyan venni. Lehet tanulni belőle. Megtanulható belőle az Isten kijelentése iránti ragaszkodás, amelyet mind a próféták, mind az apostolok hűséggel, odaadással és szilárd meggyőződéssel képviseltek. Isten Lelke segítette őket ebben. Drága örökség ez, amit érdemes megbecsülni, általa épülni, Istent dicsőíteni a mai napon is. Ámen.