„Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.” (⁠Zsolt 62,6)

 Tartottunk már valaha kezünkben megrémült kiscsibét, kismadarat? Éreztük, ahogy remeg? Ahogy egész valója egy ütemre verdes az aprócska szívvel. Olyan eszeveszett tempót diktál számára a rémület, hogy szinte hallod a szív minden dobbanását.  Már-már félelmetesen hangosnak tűnik a „filléres” jószág parányi szívének minden dobbanása. Nem csupán dobog, de dübörög, dörömböl… Ha képes vagy még erre – és miért is ne lennél, elvégre érző szívű és lelkű vagy te magad is – képzeld ma önmagad a megrettent lelkű kismadár helyébe. Tudom nem ugyanaz az érzés, de a félelmeink nekünk is valósak, valahányszor kilátástalan helyzetbe kerülünk, reménytelen körülmények közé jutunk. 

   „Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Rm 7,24) – kérdezünk ilyenkor együtt Pál apostollal. Csak Isten képes elcsendesíteni a vergődő lelket. Az „én kétkedő magyar lelkem” (Ady E.) számára is egyedül Isten adhat reménységet. Van még elég hitünk naponként ezt kérni tőle? Ámen.