"Az Úrnak kegyelmességét hadd énekeljem örökké! Nemzetségről nemzetségre hirdetem a te hűséges voltodat az én számmal!" (Zsolt. 89,2)

Népi énekeink, népdalaink, zsoltáraink, dicséreteink fogantatása és születése Isten csodájaként valósult meg eleink életében. Mindaz, ami élő valóságként, elodázhatatlan igazságként megszületett lelkükben, megzsongatta belső hangszerüket és elemi erővel feltörve a hangszálak rezgésén át látta meg a napvilágot. Olyan örökséget hagytak így ránk, mely becsesebb minden drágagyöngynél.

A minket betöltő és bennünk élő gondolatok, tapasztalatok, melyek ajkainkon törnek elő, vajon milyen örökséget biztosítanak majd gyermekeinknek, unokáinknak? A zsoltáros szavai, éneke, így több ezer év után is valami kellemes borzongást idéznek elő bennem, ahogy olvasom szavait. Megtapasztalta életében az Úr kegyelmét, hűségét és ezt nem csak megélte valami szent egoizmussal, hanem rám hagyta, ránk hagyta, önmagát osztva ezzel szét. Segítsen minket az Isten, hogy Istenről bennünk élő megtapasztalásaink szülessenek ma is másokat bátorító szavakká, énekekké ha kell. Kapcsolódjunk be mi is a nemzetségről-nemzetségre Istent dicsőítők kórusába. Ámen.