"Jeruzsálemet hegyek fogják körül, népét pedig az Úr karolja át most és mindörökké." (Zsolt. 125,2)

     Ha kinézek az ablakon, a távolban hegyeket látok. Némelyikén jártam már. Ismerek egy-egy követ, sziklát, patakot, völgyet. Tudom, hogy túl a szemhatáron körbefutják a hont, amit akkor is a magunkénak tudunk, ha mások is magukénak érzik, vagy csak maguknak akarják.

     Ha végignézek a hegyeken, a síkon, a mezőn, falvakon, városon, mindenhol a Teremtő keze nyomát látom. Mint apró kis hangyák sürgölődünk gondviselő szeretete nyomán: a magunk morzsáját igyekszünk célba vinni, de az Ő karja rendez mindeneket. Nemzeti imánk kérése ("nyújts feléje védő kart...") így válhat állandó, megnyugtató jelenné: legyünk az Úr népe. Ma is. Ámen.