"Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk." (1Jn. 3,1a)

     Mindannyian néven neveztetünk: nevünk egyik felét szüleinktől kapjuk, a másikat örököljük. Szerencsés esetben büszkén viseljük nevünket, és örömöt jelentünk azoknak is, akik adták.

     A keresztségben Isten is gyermekeivé fogad minket. Olyan ez éppen, mint az örökbefogadás. Nem egy jelképes cselekedet, hanem húsunkba vágó, vérünkké váló folyamat indul el. Nem is lehet másképp, hiszen úgy is nézhetjük a dolgot, hogy Isten a mi igazi szülőnk, s a test szerintiek csak ideiglenesen örökbe fogadnak.

     Már csak az a kérdés, hogy örömet jelent-e nekünk és másoknak is az, hogy Isten gyermekei vagyunk? Legyen ez ma különösen fontos nekünk. Ámen.