"És íme , nagy vihar támadt a tengeren, úgyhogy a hajót elborították a hullámok. Jézus pedig aludt. Tanítványai odamentek hozzá, felébresztették és ezt mondták: Uram ments meg minket, elveszünk!" (Mt. 8,24-25)

Szárazföldön élő ember számára a tengeri vihar csupán elképzelhető: talán mert láttuk a televízióban, vagy éppen olvastunk róla. Nyaralásunk helyszíne egy viszonylag békés tengerparti vidék volt ahol a dinári Alpok belemosták "lábaikat" a tengerbe. Ez a békés, napos és csodaszép táj nem egészen fél óra alatt kvázi pokollá vált, amikor egyszerre elsötétült az ég és hatalmas vihar kerekedett. Valódi halálfélelem kerített hatalmába, amikor a tenger vize látványban összemosódott az ég vizével, s közben eget és tengert összekötő végtelen hosszú és hatalmas villámcsapások csattogtak mindenhol. Háborgott az addig békés tenger, a költő szavaival élve "feltámadott a tenger", és úgy éreztem, el akarja nyelni a világot. "Hullámok ha rémítenek mérhetetlen víz felett" - jutott eszembe az ének sora. Csak egyetlen reményem maradt: Drága jó Istenünk ments meg minket! Mert a kétségbeesett emberi szív azonnal az egyetlen biztos menedéket választja, mert az olyankor mindennél tisztábban látszik. Ezt választották Jézus tanitványai is... Így hát nekünk is mindig Ő az egyetlen menedékünk: a Mester! Ő ma is vár mindnyájunkat a templom hajójában! Ámen.