"Uram, nyisd meg az én ajkaimat, hogy hirdesse szájam a te dicséretedet."(Zsolt. 51, 17)

A szív és az elme  szóra bírja az embert. Főleg a rosszra. Bármennyire furcsa is, a zsoltáros idejében értették ezt a mechanizmust. Meggyőző parancsra, pillanatnyi ingerre, az atomok szintjén történő parancsra van szükség ahhoz, hogy valaki megszólaljon. Eszembe jut Mózes elhívása, amikor a kibúvót kereső Mózesnek azt mondja az Úr: Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy siketté, vagy látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr? (Ex. 4,11) Továbbá eszembe jut Zakariás, aki hitetlensége miatt megnémult. És eszembe jut sok alkalom, amikor akartam szólni, de elszorult a torkom. Továbbá eszembe jut olyan vívódás, amikor arra gondoltam, hogy vajon megengedi-e az Úr, hogy elmondjam, amit akarok.

Olyan könnyen beszélünk, pletykálunk, ítélkezünk, csevegünk, dicsekedünk. A régi ember ösztönösen engedelmeskedik ennek a parancsnak. Pedig hallgatni kellene mindezekben azért, hogy a nagyobb parancs eljusson szívünkbe, elménkbe. Hát nem azért adott szívet, elmét és szájat az Úr, hogy Őt dicsérjük? Ámen.