"Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre." (1Pt1,3)

Fungens lelkipásztori szolgálatom eddig letöltött 21 esztendeje alatt beleértve segédlelkészi évemet is legalább 350 alkalommal idéztem a fenti igeszakaszt, ugyanis minden temetési istentiszteleti szolgálat előfohászának kezdősoraként idéztem a liturgia részeként. Néha már csak elsiklok a vigasztaló evangélium csodálatos tanítása felett, ugyanis az éppen aktuálisan elhunyt személy temetési prédikációjára gondolok azzal a szolgálati izgalommal, amelynek számos alkalommal a lelkipásztori megfelelési kényszerem ad alapot. Buta és elítélendő mindez, de a szokás hatalma bennem is számos alkalommal nem adott lehetőséget arra, hogy ez a fenti Ige utat törjön a maga magasztosságával. Pedig Istent áldva a feltámadott Krisztus által rátekinteni az élő reménységre ugyanúgy számomra is a mindenkor erőt keresendő, rátaláló és merítő áldott pillanat. Ugyanis a lelkipásztornak is arról szól az élete sokszor, hogy szép alázattal odahajol Jézus Krisztus forrásához és merít az Ő élő vízéből, hogy lelki szomját enyhítse és felüdülve erőre kapjon. Ezt az áldott feltöltekezést én mindenkinek jó szívvel ajánlom. Ámen.