"Mennyei Atyátoknak fiai legyetek, mert ő felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak." (Mt 5,45)

Gyermekkorom idején szülőfalumban volt egy szép, csengő hangú öreg ember. Ha úton járt dúdolt, ha a mezőn dolgozott akkor pedig hangosan dalolt. Sokan szerették hangját és nótáit, mert azok szép, meghitt és megható nóták voltak az ő sajátos mély-csengő hangján. Sok szép dalt énekelt az árvaságról és olyankor annyira őszintén panaszkodott a hangja, hogy én az érdeklődő gyermek meg is kérdeztem nagyanyámat, hogy ugyan biza miért is énekel olyan szomorú nótákat az az ember. Nagyanyám elmesélte, hogy ennek az embernek a sorsa éppen olyan mint Petőfi Sándor Kukorica Jancsijának sorsa, mert a háború idején a mezőn találta őt egy idős öregasszony. Az nevelte fel, de apja még mostoha sem volt, mert az öregasszony férje is odamaradt Doberdónál - elesett - az első   világháborúban.

Egyszer ez az ember beszélgetett az én szüleimmel és jelen lévén hallottam amint azt mondta: Nekem földi apám sohse volt csak mennyei Atyám, de ő mindig vigyázott rám, sohse bántott, mert ő felhozta  napját igazra-hamisra egyaránt, de sohse feledkezett meg az ő földi árváiról sem... Tudtam, hogy igaza van, ezért azt is tudom, hogy a mai ige minden szava igaz, azaz Istenünk a mi gondviselő mennyei Atyánk. Ámen.