"Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken. Akkor majd megtudjátok, hogy én, az Úr meg is teszem, amit megmondtam." (Ez 37,14)

Lassan harminc esztendeje, hogy egy ifjúsági bibliaórán került felolvasásra előttem Ezékiel próféta könyvének 37-ik fejezete. Szájtátva, révülten ültem a padban és mivel vizuális típus vagyok ezért gondolataimban moziztam. A magyarázó lelkipásztor meg is jegyezte kedves tréfaként társaim előtt, hogy netalán sült galambra, avagy pedig a Szentlélekre várok-e? Teljesen elragadott ott és akkor a képzeletem és én magam is a képzelt völgyben álltam, látva a megszáradt tetemeket, emberi csonthegyeket. Hallottam a kérdést: "Embernek fia! vajon megélednek-é ezek a tetemek?" és hozzá az Isteni parancsot: " Prófétálj e tetemek felől... én bocsátok belétek lelket, hogy megéledjetek..."

Évtizedek óta érzem a szolgálati felelősséget a lelketlen emberi társadalomban. Mert ma másként lelketlen ez az emberi világ. Azonban kétségtelen a jelenben az is, hogy ma abban kell Isten küldetésének magaslatán lenni, hogy az Ő lelke eljusson sok kiszáradt életet imitáló emberi testbe, számos leépült élőhalott emberi mivoltba. Ma tehát erre kell összpontosítani: Isten lelke eljusson az emberi szívekbe, életekbe azért, hogy azok Isten szerinti életre keljenek. Ámen.