„Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.” (1Kor.4,1)

Úgy tűnik, hogy az apostolok már első perctől kezdve meg kellett küzdjenek az „okosak az okosak között” szindrómával. Rögtön figyelmezteti a túlbuzgó híveit, hogy az apostolok példáját követve, nem kell nagyobb bölcsességet hirdetni annál, mint amit már megtalálunk a Szentírásban. (1Kor.4,6) Ez egy józan figyelmeztetés azoknak, akik „alternatív” forrásokból gyakran osztják az észt. A reformátoroknál aranyszabály volt az „üdvösségre” fontos dolgok ismerete. Éppen Pál mondja el Timóteusnak, hogy az Írás ismerete a Krisztusban való hit által bölcsességet ad az üdvösségre nézve. (2Tim. 3,15) És ez elégséges.

Tiszteletben tartjuk a Szentlélek szándékát, hogy mindannyian, az egyetemes papság részeként részt kell vennünk a tanúságtételben. Milyen szép dolog, amikor az egyház hívei ezt komolyan gondolják. Milyen nagy azok segítsége, akik hívő keresztyének. A kérdés adva van: van-e megfelelő írásismeret és alázat? Csakhogy a „kegyesség látszatával” sokan támadják az egyházat, olyan „helyet” követelve maguknak, ami nem illeti meg. Mindig is megkülönböztették az elhívás, és megbízás szempontjából „Krisztus felszentelt szolgáit”. Ők az Isten titkainak sáfárai. Pál azt érezte, hogy az emberek ezt nem vették figyelembe. Manapság is fájdalom, hogy „demokratikusan” eldöntjük a szolgáló felől, hogy nem alkalmas. Hadd döntse el Isten, aki elhívta, hogy alkalmas-e vagy nem. Van feladatunk és küldetésünk: imádkozzunk állandóan, hogy adjon erőt az Isten felszentelt szolgáinak, hogy örömmel, és ne megkeseredve végezzék a szolgálatot. Ámen.