"Megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben." (Zsolt. 91,11-12)

     Ezt az igét aligha lehet nyűgösen, fáradtan, morcosan megérteni. De még csak fásultan, közönyösen sem. Ehhez kell valami tűznek lenni a szívben: valami rajongásnak, szerelemnek, amitől mindent másképp lát az ember. Álomvilág? Fájó lehet az ébredés? Az a valóság, hogy szürke, angyalmentes az ég, és kövekkel, szeméttel teli az út? Sokkal inkább ez a rossz álom. A tagadás, a nem akarás, ellenkezés. Mit ér az ember, ha az egész világot megnyeri is, de abban nincsenek angyalok? Isten parancsolt az ő angyalainak, és parancsolt nekünk is. Az angyalok engedelmesek, hát legyünk mi is. Ámen.