"Ébren vagyok virradatkor, és fohászkodom, igédben reménykedem." (Zsolt.119,147)

      Ki ismer magára ebben a zsoltártöredékben? Aligha gondoljuk irigylésre méltó helyzetben lévőnek azt, aki már hajnalban fohászkodik és reménykedik. Az elégedett, jó helyzetben levő embert ugyanis békésen alvó állapotában gondoljuk a hajnali órára. Miért is kellene Istent zavarni kora reggel, ha csak nincs valami szükségállapot? Pedig a zsoltár szerzője nincs bajban, nem a vészhelyzet készteti hajnali fohászra. Sokkal inkább a buzgóság. Ahogy leírom a szót, már érzem is, hogy nem annyira kedves előttem, mint lennie kellene. Aki buzgó, az igyekszik elől járni, kitűnni mindenben. Az emberek pedig természetük szerint könnyen válnak tömeggé, amely nem szereti a kitűnőket. Holott ezerszer jobb hajnalban buzgón fohászkodni, mint bajban segítségért kiáltani. A megelőzés ebben is a legjobb orvosság lehet. Ámen.