"Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt?" (Zsolt.42,3)

     Mennyi vágy, sóhaj, remény, kétség, lemondás kíséri végig egy-egy ember életútját! Mennyi mindent tartunk fontosnak, sőt életbevágónak, amit azután elfelejtünk, vagy magunk is megmosolyogjuk saját múltbeli naívságunk.  Életkori sajátosságaink és az éppen aktuális divatok egyaránt követelik figyelmünket, és próbálják meghatározni érzelmeinket. De mikor van az, hogy Isten után szomjazik a lelkünk? Kudarcaink, csalódásaink után? Amikor életkorunkból fakadóan szép lassan magunk mögött hagytunk minden egyéb vágyat? Vagy engedjük, hogy ez a szomjúság megkíméljen bennünket megszámlálhatatlan keserűségtől? Boldog ember az, akinek lelke Isten után szomjazik. Ámen.