"Az igaznak az emlékezete áldott." (Péld.10,7)

Kire gondolunk, amikor ezt az igét olvassuk? Talán önmagunkra? Megérdemeljük, hogy ránk igazként emlékezzenek? Nagyon súlyos kérdések, mert a mércét mindenben lehoztuk a földre. Kezdve azzal, hogy gyermekeink botlásos két verssoráért ódákat zengünk, és azzal, hogy rendszert építettünk a tömeges egyetemi képzésre sokszor tartalom nélkül. Igazak vagyunk? Jól van ez így? Szinte azon vagyok, hogy ma kérdéseket fogalmazzak meg. Pedig nem ez a célom. Pállal együtt mondom: a bűnösök közt első vagyok én.

Az igaz egyedül Isten. Továbbá az az igaz, akit ő annak nyilvánít. Továbbá az az igaz, aki hitből él. Igaz a Megváltó, aki önmagát igazságnak nevezte. Emberi mértékkel nézve ehhez képest nagyon csekély a mi igazságunk. Önigazolásra jó az emberek előtt, de Isten előtt nem áll meg. Tény, hogy az igazán élő embert megjegyzik, és halála után sem felejtik el egy ideig. Az lenne viszont a jobb, ha maga Isten emlékezne meg rólunk, és a Krisztusban, aki igazzá tett, nekünk üdvösséget adna. Van amiért hálát adni, és van amiért könyörögni. Ámen.