„Megszégyenülve mennek hozzá [az Úrhoz] mind, akik szembeszálltak vele.” (Ézs. 45,24b) 

Nagyszerű tervekkel, kiváló ötletekkel, világmegváltó gondolatokkal csapjuk be magunk mögött az ajtót. Vissza se nézünk, úgy indulunk el „önmegvalósító” útjainkra szinte naponta. Gőgösen ismételgetjük, a rátarti mantrát: „Én majd megmutatom”. Aztán ott állunk a tervek és ragyogó ötletek romjai fölött, fejünket lehajtva, mert légvárunk ismét összeomlott. Naponként lejátszódik körülöttünk a tékozló fiú példázata, amelyben nem egy ismeretlen fiatalember, hanem ismerőseink, barátaink, szeretteink, vagy éppen mi magunk alakítjuk a nagyravágyó fiú szerepét. Kiderül, hogy önmagában kevés az erőnk, a tehetségünk, hogy az istenkísértő gondolatok behatároltak és ilyenkor egyetlen kiút marad, a megszégyenültek bűnbánata: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek”. (Luk. 15,31) Még mielőtt mindez beteljesedne, menjünk hozzá [az Úrhoz], és engedelmesen igazítsuk útjainkat, gondolatainkat az Ő örökkévaló tervéhez. Hinnünk kell, áldás lesz rajta. Ámen.