"Menjünk eléje hálaadással, ujjongjunk előtte énekszóval! Mert nagy Isten az Úr ..." (Zsolt.95,2-3)

El tudunk képzelni egy hatalmas vallásos fesztivált, egy nagy ünnepet, ahol hívők ezrei dicsérik az Istent. Annyira fontos ez a zsoltár, hogy a Zsidókhoz írt levél alapigének veszi a 3. és 4. részben. A szövetségmegújítás ünnepe folyik, és miközben a templom fele haladnak énekkel és ujjongással áldják az Istent. Ő a teremtő, ahogy a további versekből is kiderül, övé a magasság és mélység, övé a tenger és a szárazföld. Ugyanakkor övéi vagyunk mi mindannyian. Hát hogyne lehetne örülni e fölött?

A hálaadás, az ujjongás és a hitből és lélekből fakadó ének - ezek talán már nem úgy vannak meg bennünk, mint akkor volt. Ha teljes volt az ember élete, akkor ezért lehetett. Mert létének mély titkait, a létezés csodáját, a teremtett világot mint ajándékot Istennek köszönte meg. Félretéve minden elferdült modernizmust és mindent, újból vissza kell térnünk létünk egyszerű alapjához. Tudjuk ma elmondani: milyen jó, hogy te vagy az Isten, és milyen jó, hogy én a te gyermeked vagyok! Adj örömet az én lelkembe és adj éneket az én ajkaimra, hadd dicsérjelek téged! Ámen.