"(Isten) nincs messzire egyikünktől sem ..." (ApCsel.17,27)

Bizonyára sokan ismerjük Pál apostolnak az athéni történetét, és a nagyszerűen felépített bizonyságtételét. Sok istent, bálványt imádtak az athéniek, filozófiai köntösbe rejtették gondolataikat a teremtőről. Az élet és halál dolgainak kérdése őket is lefoglalta. Miért vagyunk itt? Honnan származunk? Látszat vagy valóság, ami velünk történik? Ha pedig szó került arról, hogy van-e támasza, gondviselője az embernek, akkor bizonyosan rámutattak valamelyik istenség szobrára. Hogy senkit ki ne hagyjanak, még az ismeretlen istennek is állítottak szobrot. Azóta szinte semmit nem változtunk a belső ember szerint. Ma is gondolkodunk élet és halál kérdéseiről, ma is elcsodálkozunk a világ szépsége fölött, az élet nagyszerű ajándéka fölött. Van, aki a véletlen művének tartja az egészet, van aki állítja, hogy fogságba esett a lélek, az anyag fogságába, és folytathatnánk a sort. De jó, hogy keresők vagyunk. Egy haszid történet szerint az óceánban a kis hal megkérdezte az idősebbet: Te bölcsebb vagy, mondd meg nekem hol van az óceán, mert azt keresem. Az idősebb így válaszolt: Hiszen benne élsz, ez az óceán! A kis hal nem értette meg és csalódva tovább úszott. Vegyük észre ma is, hogy nincs távol egyikünktől sem, hiszen benne élünk, mozgunk és vagyunk. Ámen.