"Ki akar még önként, bőkezűen adakozni ma az Úrnak?" (1Krón.29,5b)

Csodálkozással olvastam régebb a bibliai történetet, amely Mózes idejében a szent sátor építésének előkészületeiről szólt. Főképpen az a mondat lepett meg, hogy az adakozást le kellett állítani, mert a szükségesnél többet hoztak az emberek. Aztán Dávid jut eszembe, aki templomot kívánt építeni az Úrnak, és adakozásra kérte fel az embereket. Akkor fogalmazta meg az örökérvényű gondolatot: mindent Istentől kaptunk és amit tőle kaptunk azt adjuk vissza neki. Továbbá eszembe jut a templomunk építése. Hála Istennek megtapasztaltuk azt, hogy a közösség bőkezűen adakozott. Van lélek és van hála az emberek szívében. A hála érzése az egyetlen érzés, amivel érdemes élni az emberi életet, így fogalmazott Ravasz László. Érezni, felfogni és tudni azt, hogy mindent Istentől nyertünk. Ha van hála az emberek szívében, akkor nem kell idegeskednünk azon, hogy lesz-e még, aki adakozzon. Fordítva is igaz: az a közösség, ahol anyagi gondok vannak egyházi téren, vizsgálja meg, hogy hol van baj a hittel. Pál így fogalmazott: A jókedvű adakozót szereti az Isten ... Ő hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét, hogy mindenben bőségben legyetek. Isten dicsőségére és az emberiség javára történjen ez! Ámen.