"Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét." (2Kor 5,19)

   Isten különös döntését magyarázza itt Pál apostol. Egy olyan világnak, amelyben a békesség egészen viszonylagos. Mintha nem éreznénk jól magunkat, ha nincs háború, a békességet folyton elegyítjük "legalább" egy pohárnyi vérgőzös indulatban. Egy csipetnyi gyűlölet, egy késhegynyi harag, majd tetszés szerint perlekedés - a békétlenség jól bevált receptjeit újra és újra elővesszük. Isten, embertársaink ellen ugyanazokat a bűnöket folyton megismételjük. Mellékes, hogy házon belül egy családban, vagy gyülekezeten belül, mint Korintusban. Ha Péter és Pál csupán a telekhatáron veszekednek, attól még nincs békesség. Ha fegyverrel, nyers erővel, szidalmakkal kezeljük a konfliktusokat a törékeny béke szilánkokra hull. Isten ennek ellenére, a békéltetést igéjét mégis ránk, emberekre "merte" bízni. Talán, mert a Krisztusban megbékéltetett világ valóban képes és alkalmas nagyszerű hívatására, hogy a békesség fejedelmét méltóképpen képviselje a világban. Imádkozzunk mi is ezért. Ámen.