[Krisztus] így szólt: "Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai." (Jel 1,17b-18)

  Félelmetes lehetett János apostol számára a Patmosz szigeti látomás. Így vall róla: „amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott” (Jel 1,17a). Mert valóban félelmetes, amikor végletekben gondolkozunk. Különös lenne, ha csak az élet kezdete és vége, az első és utolsó pillanatok foglalkoztatnának. Mert az egészen egyszerű dolgok is félelmetesek olykor. Az, hogy nem lehetünk elsők, mert előbb vagy utóbb megelőz valaki. Esetleg elbukunk és csak utolsók leszünk. János a tanítványság szempontjából átélhette ezt. Elsők között volt, akik Jézus követői lettek. Aztán mégis - mintha alkalmatlan lenne az igazi szeretetre és „életét adja barátaiért” – a tizenkettő közül mintegy utolsóként, száműzetésben tölti élete végső napjait.

 Vasárnap van, az Úr hozzánk is szól: „Ne félj!”. A félelem megbéníthat, ha a végletek között nem próbálod meglátni, megérteni az egész folyamatból részt vállaló Urat. Emlékezzünk és adjunk hálát ma is, hogy „akár éljünk, akár haljunk az Úréi vagyunk” (Róm 14,9b). Ámen.