„Magadra hagytalak néhány pillanatra, de nagy irgalommal ismét összegyűjtelek.” (Ézs 54,7)

 Megesik, hogy másképpen érzékeljük ugyanazt a valóságot. A pillanatokat. Különösen félelmetes az Úr jelenlétének hiányát megtapasztalni. Átélni azt, hogy az Ő határozott segítsége, útmutatása nélkül szilánkjaira törik, apró darabokra esik szét minden. Az alaposan megtervezett élet. Az összetartó családok. A társadalom olajozottan működő gépezete. A szokások, a hagyományok. Valóban – ha néhány pillanatra is – magunkra hagyott minket?

  Az elhagyatottság érzése azért is gyötörhet, mert az általunk érzékelt valóságba már nem fér bele az irgalmas Isten. Tudunk még teret hagyni a Megváltó Úrnak életünkben? Engedve, hogy végtelen türelemmel összegyűjtse, eggyé formálja lelkünk, életünk darabjait. Ne gondoljuk azt, hogy már késő! Ha elég néhány pillanat, hogy jelenlétének hiányát észleljük, ne volna elegendő egy esztendő, hogy irgalmasságát és szeretetét is mindegyre átéljük? Áldjuk az Úr nevét érte!

  Ámen.