„Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14,8)

  Milyen jó is lenne ilyen, a Pál apostoléhoz hasonló hittel, nemes egyszerűséggel kezelni földi létünket. Úgy látni annak kezdetét és végét is, mint olyan történetet, amelynek legparányibb részlete is az Úr színe előtt és az Úr akarata szerint történik. Nem, véletlenül sem azért érdemes így látni, mert egyfajta sorsszerűséget tükröz. Inkább azért, mert életünk és halálunk is egyedül az Úrban nyer igazán értelmet. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy egyedül általa „elviselhető” az, hogy az életnek nemcsak magasságai, de szédítő mélységei is vannak. Ide tartozik az is, hogy a halál, a magunk és legdrágább szeretteink halálának, már csak a gondolata is iszonyattal tölt el. 

  Miközben a birtoklás vágya minden szinten hat ránk, az ige arra int, Isten ma is emlékeztet: Övéi, az Úréi vagyunk. Ez oltalmat jelent, megnyugvást, körültekintést, reménységet és nem utolsósorban végtelen hálát is, hogy az Ő dicsőségére élhessünk (akár a halálunk után is) örökké. Ámen.