„A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát, a homály földjén lakókra világosság ragyog.” (Ézs 9,1)

  Elég gyakran találkoztunk már ezzel az igével? Bizonyára igen. Számomra mégis észrevétlen maradt egy lényeges mozzanat benne. A fokozatosság. Sötétség, homály, világosság, ragyogás. Mindig másra figyeltem, pedig jó lett volna észrevenni az ebben rejlő lényeget, a kontrasztot. A fénynek, a világosságnak ez a lényege. Rádöbbent arra, hogy egyáltalán nem mindegy miként szemléljük a világot, környezetünket, önmagunkat. A sötétségben is lehet járni, még haladni is, de egyrészt félelmetes, másrészt veszélyes. Muszáj arra figyelni, hogy ne tévedjünk el és ne sérüljünk meg. A legnagyobb odafigyelés sem szavatolja ezt. Aztán az igében az áll, hogy a homály földjén már lakni is lehet. Vajon érdemes is? Mert lehet, hogy ott már felsejlik, dereng valami. Talán még az irányt is tartani tudjuk, de megtéveszthet, mint az alkonyati szürkület és a hajnali derengés, mert nem látunk tisztán. Ha valamit nem értünk és nem látunk át, mindig összezavar. Isten ma is szól: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”! Ő gyújt „világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán”. Úgy legyen! Ámen.