„Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek.” (Ef 2,19)

    A legtöbb ember számára teljesen idegen a nomád életforma. Elképzeljük és talán egy sátorozás alkalmával el is játszunk a gondolattal, hogy milyen lehetett nomádként élni, de aztán visszatérünk az életünk biztosnak vélt pontjaihoz. Házunk népe, a családunk, az otthon, a megélhetés, a szülőföld ilyen biztonságot adó origói az életnek. Ezért érthetetlennek tartjuk, fejünk csóváljuk, ha valaki akár az örökös, akár az időszakos vándorlást választja a végleges megtelepedés helyett. Migránsok, jövevények és idegenek szemünkben a modernkori nomádok. Megvetés övezi őket, mert – az erdélyi magyart is ezért csúfolják sokszor hazátlannak – a szokásaiban, kultúrájában idegennek időbe telik, míg teljes jogú polgára lehet annak az országnak ahová vágyott, vagy a történelem abszurd játéka folytán került. Ne feledjük: „Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók.” (Zsolt 24,1) – Isten háza népe vagyunk mi is, hogy Isten házában, a gyülekezet közösségében otthon érezzük magunkat ma is. És együtt áldjuk az Urat, aki ilyen méltóságra hívott el Krisztusban. Ámen.