Így szól az Úr: „Oltalmazom, mert ismeri nevemet.” (Zsolt 91,14b)

Különös ez a zsoltárvers, egybefonódik benne az Istent az ószövetségi korban övező titokzatosság, misztikum, és mindaz, ami az Úr Jézus Krisztusban nyilvánvaló lett az újszövetségi időkben. Az újabb magyar bibliafordításokban rendszerint ÚR-nak írva jelölik, azokat a helyeket, ahol az ún. tetragrammaton, a négybetűs istennév (יהוה=JHVH) állt a héber szövegben. Az ószövetségi rituális szigorúságban az Isten nevét „hiába nem vették” szájukra, és nem is írták le. A modern ember szkepticizmusa, kételkedése erre mondatja sokakkal: „hát persze, hiszen nem ismerték”. Még Mózesnek is ennyi jutott: „Vagyok, aki Vagyok”. Valóban nincs bizonyíték arra, hogy Isten nevéről a világ történetében ennél bárki többet tudott. Azaz mégis van. „Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.” (Jn 1,18) Ezzel máris az újszövetségnél, pontosabban Jézus Krisztusnál vagyunk. Isten oltalmazza mindazokat, akik üdvözítő, szabadító, megtartó Úrként bíznak az egyszülött Fiúban. Nem a mi hitünkért, átfogó ismereteinkért, jócselekedeteinkért, hanem Megváltónkért oltalmaz ma is az örökkévaló Isten. Áldjuk érte! Ámen.