„Ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent.” (Jel 15,4a)

     Protestáns füleknek bizonyára kedvesen cseng ez az ige, miután naptáraink nincsenek tele a szentek neveivel. Azért ne gondoljuk, hogy minden rendben van a magunk háza táján. A magam részéről úgy érzem legalábbis, hogy valamit (szándékosan?) félreértettünk a reformációban. Tőkéczky Lászlótól hallottam egy előadásában (ez a fanyar humor jellemző volt rá), hogy a kunok azért álltak át egy emberként a reformáció idején, mert azt hitték, hogy onnantól nem kell templomba járni. Gondoljuk meg jól: vajon az egyedül szent Urunkra irányított reflektoraink bevilágítják az egész teret, vagy a sötétségben egy zseblámpával keressük az egyedül szentet? Másképpen fogalmazva: a világosságban járva minden tettünk Istent dicsőíti, vagy a sötétségben tapogatózva keressük a kegyelem szalmaszálát? A reggeli világosság keltével hajtsuk meg fejünket Mennyei Atyánk előtt, és mondjuk gyermeki alázattal: "Ki ne félne téged, Urunk!" Ámen.