„Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt.” (1Kor 1,27–29)

 Erről az igeszakaszról, egy nagyon kedves költemény: Francois Villon, Ellentétek balladája című verse jut eszembe. Nem annyira az ellentétek, hanem sokkal inkább, a vers többször is megismétlődő mondata, a „befogad és kitaszít a világ” (ford. Szabó Lőrinc) miatt. Számtalan tett, cselekedet, viselkedésforma alapja az, hogy befogadjon, elfogadjon a világ, amelyben élünk, kedveljen környezetünk, amely körülvesz. Ezért szeretnénk sokszor bölcsebbeknek, erősebbeknek, előkelőbbeknek tűnni, mint vagyunk valójában. Valakinek, valaminek látszani, holott semmik vagyunk. Csupa jelentéktelen porszem a végtelen teremtettség viszonylatában. Mindez rettenetesen megkeseríthet, de van egy fontos ellentét, ami visszájára fordít mindent. Isten mégis - a mi kicsinységünk és alkalmatlanságunk ellenére is - alkalmasnak tart, hogy Őt képviseljük. Ez a hívők igazi „pályabére”, hogy senki másban ne legyen dicsekvésünk, csak Megváltó Urunkban, Jézus Krisztusban. Általa elhívott, és életünket ma is megáldja az örökkévaló Isten. Ámen.